Unmatched 09

Szárnyak


Deamon Mallett sosem szeretett korán kelni. Ezért, mikor reggelente megszólalt az ébresztőóra legszívesebben földhöz vágta volna, és aludt volna tovább. Persze, ezekkel a problémákkal csak hétköznap kellett megküzdenie, mikor is, legnagyobb örömére, iskolába kellett mennie, hogy elvégezze a feladatát.
Így hát ismét morogva kelt ki az ágyból, és indult el a nappali felé. De az a látvány, ami ott fogadta, azonnal felébresztette őt.
A helyiség közepén, háttal neki, Matt állt. Pontosabban nyújtózkodott. És mindezt úgy, hogy közben teljesen láthatóvá tette hófehér szárnyait, melyek majdhogy nem átérték a szobát.
Az ördög eleinte meg sem bírt szólalni, de végül, az egyetlen dolog, amit ki tudott préselni magából, az egy „Hűűű..." volt.
Matt persze meghallotta ezt, és azonnal megfordult... Már amennyire szárnyai engedték.
- Öhm... én... – kezdte, de láthatóan nagyon zavarban volt. – Csak, gondoltam kinyújtóztatom őket...
- Persze... – válaszolt Deamon, és közelebb lépett, le sem véve szemeit a szárnyakról. – Hát, nem minden nap látni ilyet... – tette hozzá, és halványan elmosolyodott. – Most először látom így egy angyal szárnyait.
- T-tényleg? – kérdezte felvont szemöldökkel a másik. Az ördög csak egy bólintással válaszolt.
- Megérinthetem? – lépett egészen közel az angyalhoz, aki ettől csak még inkább elpirult. Nem igazán tudta mire vélje ezt Deamontól. Nem értette, miért ilyen. Bárki azt gondolhatta volna, hogy figyelembe sem veszi azt az apróságot, hogy neki szárnyai vannak, és sokkal inkább az kezdi el érdekelni, hogy miért nincs rajta a felsője...
De ezek szerint, Deamon még tartogatott meglepetéseket. Úgy állt ott, mint egy kisgyerek, aki éppen a világ egyik legizgalmasabb dolgát látja.
Az angyal elmosolyodott ezen.
- Igen... – válaszolt végül. Az ördög lassan nyújtotta ki a kezét. Úgy ért a szárnyakhoz, mintha azok valami kivételesen törékeny anyagból lettek volna. Matt összerezzent, ahogy megérezte a másik kezét. Hiába, nem volt hozzászokva ehhez. Eddig a szárnyait mindig annyira természetesnek érezte. Soha nem gondolt arra, hogy ez ilyen nagy dolog lenne. Zavarba hozta az egész. Felgyorsult a szívverése, ahogy Deamon végigsimított a szárnya mentén.
- Gyönyörűek... – suttogta az ördög. Matt nem igazán volt biztos benne, hogy jól hallotta. De mikor Deamon hirtelen odahajolt, és egy csókot nyomott a tollakra, kezdte elhinni. Döbbenten fordult a fekete hajú fiú felé, aki, erre ügyet sem vetve, egyre több csókkal borította a szárnyát, majd szépen lassan áttért a vállára is. Eközben átkarolta a derekát, és közelebb húzta magához...
- Nn-nee...! – tiltakozott Matt, majd amilyen gyorsan csak tudott, kievickélt az ördög karjaiból. – Nemsokára indulnunk kell... – jelentette ki, és próbált nyugalmat erőltetni magára, bár még mindig fülig volt vörösödve. Pár pillanat alatt eltüntette a szárnyait, és szembe fordult lakótársával, aki méltatlankodva sóhajtott egyet.
- Nyavalyás iskola... Pedig egész jól indult ez a nap...

- Végre itthon. Ha még egy órát végig kellett volna ülnöm, esküszöm, kiugrom az ablakon! – panaszkodott Deamon, mikor benyitott a lakás ajtaján.
Mögötte Matt csak mosolygott ezen. Neki ez inkább csak egy kis változatosságot jelentett, ami kitöltötte a napjait. Viszont, az ördög elég hamar beleunt a középiskolás szerepkörbe.
Az angyal beakasztotta száradni az esernyőket a fürdőszobába. Napok óta esett már. Ennek köszönhetően, Deamonnak sem volt kedve sehová menni aznap. Így, mikor már jó ideje élvezhették egymás társaságát, ami egészen pontosan annyiból állt, hogy miután ettek valamit, a vörös hajú fiú elvonult a szobájába, az ördög pedig levetette magát a kanapéra, kopogtak Matt szobájának ajtaján. Pár pillanat múlva, választ sem várva, benyitott Deamon.
- Esetleg zavarok? – kérdezte a könyvéből éppen akkor felpillantó angyaltól, majd szélesen elvigyorodott.
- Ha igen a válaszom, akkor sem hagysz békén. – jegyezte meg a kérdezett.
- Jogos. Mit szólnál, ha megnéznénk egy filmet?
- Moziban? – vonta fel a szemöldökét Matt.
- Nem. Itt. – magyarázta az ördög. – Ilyen időben az utcára sincs kedvem kimenni... Vagy esetleg van más ötleted a délután további részére? Mert nekem lenne... –jegyezte meg egy félre nem érthető vigyor kíséretében Deamon.
- N-nem! Jó lesz a film! – szabadkozott fülig vörösödve az angyal, majd követte lakótársát a nappaliba...

Körülbelül húsz perc múlva, miután már mindketten a tv képernyőjére meredtek, és miután az ördög már minden lehetséges testhelyzetet kipróbált, válogatott szenvedő sóhajtások közepette, végül Mattre szegezte tekintetét, aki nem igazán bírta a vizslató szemeket, így rövid időn belül kifakadt:
- Mi van már? – kérdezte egy kissé talán túl hevesen, mire Deamon csak elvigyorodott. Majd miután lenyugodott, elmagyarázta.
- Figyelj. Én belátom, hogy ez a kanapé elég nagy, de abban semmi pláne, hogy te ott gubbasztasz az egyik végén, én meg itt a másikon.
- Nekem jó így. – vágta rá azonnal az angyal.
- Nekem nem...
- Miért, mit szeretnél? Üljek talán az öledbe? – gúnyolódott Matt.
- Hát, ha te azt szeretnéd... – válaszolt az ördög, miközben próbálta elfojtani vigyorát.
- Nem gondoltam komolyan...! – fakadt ki Matt, fülig vörösödve, és elfordult a másik irányba.
- Én viszont igen... – jelentette ki Deamon, és mielőtt az angyal bármit is tehetett volna, átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához.
Matt pár pillanatig csak döbbenten pislogott maga elé. Meg sem próbált szabadulni, tudta, hogy nincs rá sok esélye. Valamint, annak ellenére, amit mondott, nem is érezte annyira rossznak a helyzetet. Kis idő múlva, azon kapta magát, hogy fejét az ördög vállán pihenteti. Deamon a hajával babrált, ő pedig, kényelmesen nyúlt el mellette. Nem is igazán figyelt már a filmre. Inkább, lehunyta a szemét, és az ördög szívverését hallgatta. Megnyugtatta az az egyenletes ritmus...

Deamon a film ismétlődő hangjaira ébredt. Az már rég véget ért, így most a menü alatt futó jelenetet játszotta a dvd, valószínűleg már órák óta. Kinézett az ablakon. A Nap már rég lement, odakint már csak az utcai lámpák adtak némi világosságot. A szobában is félhomály uralkodott. Hallotta Matt szuszogását, aki még mindig békésen aludt a vállán.
Érezte, hogy a nyaka rettenetesen elgémberedett, ezért megforgatta a fejét, de csak óvatosan, nehogy felébressze az angyalt. Nem bánta, ha még egy kicsit ott kell ülnie vele...
- Aranyosak vagytok így együtt... – a hang a háta mögül hallatszott. Az ördög egy pillanatra megdermedt, majd Mattől megfeledkezve, hirtelen fordult hátra. Egy darabig csak meredt a félhomályba, mire ki tudta venni az idegen sziluettjét.
- Auu... – nyöszörgött az angyal, és az orrát dörzsölte. – Ez mégis mire volt jó? – fordult mérgesen Deamon felé. Majd egy pillanatra ős is megdermedt. Érezte azt az erőt, ami az idegenből áradt. Lassan fordult hátra, hogy lássa, kivel is állnak szemben. Nem igazán értette a helyzetet, és az sem segített rajta, hogy mellette az ördög fáradtan elnevette magát...
- Lennél szíves elárulni, hogy minek köszönhetem a látogatásod, Diana...?