Unmatched 11

Hiba és következmény

Egy régi lakóház udvarának egyik üzletéből lett kialakítva az a kávézó, ahova Deamon tartott. Odakint már igencsak hűvös szelek fújtak, fázósan húzta össze a kabátját. Remélte, hogy odabent legalább kellemesebb az idő, a helyiség ugyanis, nem tartozott az általa szimpatikusnak ítélt helyek közé. Számára már túlságosan nyugtatónak hatott a kellemes lágy falszín, és a hozzá illő asztalok, és a krémszínű terítő. Olyannyira nyugtató próbált lenni, hogy az őt, már idegesítette...
De nem kellett csalódnia, odabent kellemes meleg fogadta, és őrölt kávé illata terjengett. Megszemlélte az asztalokat, és hamar meg is találta, akit keresett.
Diana éppúgy kitűnt az emberek közül mint ő maga. Pedig a halálangyal semmilyen jelét nem adta annak, ki is lenne valójában. Az ördög elindult felé, és érezte, hogy az ott ülők közül, néhányan követit a tekintetükkel. Nos, igen. Nem volt egy kávéházi típus, ez rögtön feltűnhetett akárkinek...
- Mit akarsz? – morogta köszönés helyett, miközben leült az asztalhoz a szemben lévő székre. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy szinte a város másik végébe elmenjen, csak azért, hogy kioktassák. Sejtette, ugyanis, hogy ez következik. Diana másért nem igen szokta megkeresni... Szeretett beleszólni mások életébe. Vagyis... az övébe szeretett. Nem tudott róla, hogy másokat is ebben a „kegyben" részesítene...
- Csak beszélgetni. – felelt mosolyogva a halálangyal.
- Remélem valami fontosról, mert nem volt kellemes eljönni ideáig ilyen időben. És egyáltalán, hogy tudtál pont úgy időzíteni, hogy megvártad, míg hazaérek? A suli közelebb van, könnyebb lett volna onnan jönnöm... – morgott az ördög, és kinézett az ablakon. Elkezdett szemerkélni az eső. Remek...
- Oh, csak nem akartam, hogy „az angyalkád" tudjon arról, hogy találkozunk. – felelt Diana.
- Matt? Hiszen nem is velem jött. Suli után ment dolgozni. De egyáltalán, neki mi köze van ehhez? – kérdezte felvont szemöldökkel Deamon.
- Csupán annyi, hogy ő lesz a beszélgetés tárgya. – magyarázta Diana, nemes egyszerűséggel.
- Remek, azért hívtál ide, hogy kibeszéljek egy angyalt... – méltatlankodott a fiú.
- Oh, Deamon, te már sok mindent csináltál azzal az angyallal, éppen ezért, jobb, ha most nincs itt... – vágott vissza a halálangyal.
Deamon hátradőlt a székben. Nem tudott visszavágni. Inkább a terítő mintáját kezdte el bámulni. Virágos... Idegesítő.
- Térj a lényegre. – bökte ki egy perc hallgatás után.
- Ne szórakozz...
- Nem szórakozom veled, mondd, ha...
- Nem velem, te szerencsétlen! – szakította félbe Diana egy fagyos tekintet kíséretében az ördögöt. A kelleténél kicsit talán hangosabban is, ugyanis több fej is feléjük fordult.
- Te kérted, hogy térjek a lényegre. – folytatta immár halkabban. – Ne szórakozz Mattel...
- Megtisztelő, hogy így figyelsz rám, de inkább ne szólj bele a dolgaimba... – fordult ismét az ablak felé Deamon.
- Hidd el, nem miattad vagyok most itt. Te vagy az utolsó, aki miatt valaha is aggódnék, mert te minden egyes helyzetet képes vagy épp bőrrel megúszni... – jelentette ki a halálangyal, majd kortyolt egyet az előtte gőzölgő kávéból. A csésze fölött azonban a fiú arcát fürkészte, aki még mindig makacsul kifelé bámult az ablakon. – Most az egyszer hallgathatnál rám.
- Inkább szállj le rólam. Azt csinálom, amit akarok. Fogalmam sincs miért szólsz bele folyton a dolgaimba. Úgy viselkedsz, mintha felelős lennél értem, pedig tudtommal, te pártatlan vagy. Akkor mégis mit akarsz tőlem? – vágott vissza Deamon, rá sem nézve a halálangyalra.
- Inkább örülnél, hogy néha megmentem a segged, mikor olyan helyzetekbe kerülsz! Eddig igazán nem kellett volna beleszólnom, talán igaz, de most nem tehetek mást. Felfogtad te egyáltalán mit csinálsz? – kérdezte fagyos hanggal.
- Semmi különöset. Különbözik ez most az előbbiektől? Azon kívül, hogy Matt angyal... Ezzel lenne a problémád? – felelt az ördög egy vállrándítással, de a szemei szikrákat szórtak.
- Te is tudod, hogy ez rengeteg dologban különbözik...
- Például?
- Deamon, valljuk be, hogy Matt már így is rekordot döntött. Ő húzta eddig a legtovább melletted. Mennyi ideig is voltál eddig a legtovább együtt valakivel? Két hét, ha jól emlékszem...
- Na és? Most jól elvagyok... így kényelmesebb...
- Inkább jól elszórakozol! Vigyázz, mit csinálsz! Hiába vagy ördög, te sem húzhatsz ujjat mindenkivel! Nem számít, mennyire tartod magad nagyra! – korholta a halálangyal, de látszólag értelmetlenül. Deamon ugyanis, a legkisebb jelét sem adta annak, hogy érdekelné az ügy.
- Ő maga mondta, hogy most nem tud kapcsoltba lépni „azokkal"... – mondta a fiú, majd vágott egy grimaszt az őt eléggé feltűnően bámuló, feltehetően friss középiskolás lányok alkotta társaság felé, mire azok rögtön elfordultak. Lejjebb csúszott a székén, és úgy nézett a nőre.
- Nem is ezzel van problémám... – felelt az. – Hiszen te akkor is gond nélkül rámásztál volna Mattre, ha egy egész angyalgárda lett volna vele... már, feltehetőleg, ha még akkor is érdekel... Inkább azzal van problémám, ahogy viselkedsz. Úgy értem, ahogy vele viselkedsz... – helyesbített Diana, mikor látta, hogy az ördög közbeszólna.
- Miért? Én mindig ilyen vagyok... – vonta meg a vállát a fiú.
- Éppen ez az. Tönkre fogod tenni... – a szavak visszhangot vertek a helyiségben. Deamonnak úgy tűnt, mintha mindenki egyszerre hallgatott volna el... Egyszerre érezte magát dühösnek, ugyanakkor kicsit rémültnek is. Nem igazán értette még a dolgokat...
- Nem igaz. – jelentette ki. Maga is érezte, hogy elég bugyuta válasz, de valahogy, csak ennyit volt képes mondani.
- Tudod milyen vagy te? – tette fel a kérdést Diana, mire az ördög csak kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Olyan vagy, mint egy gyerek, aki kapott egy új játékszert. Elszórakozgatsz vele egy ideig, amíg érdekel... De vigyázz vele, mert ha túl sokat sanyargatod, és próbálgatod, a játékod a végén összetörik. És talán már nem lehet megjavítani... Érted, mire gondolok?
Deamon nem felelt semmit, egy ideig csak hallgatott. Dühösen nézett a nőre, holott belül nem érezte magát annak. Tudta, nagyon is jól, Diana mire gondol...
- Felfogtam. – vetette oda válasz gyanánt. – Most megyek. Nincs kedvem itt tölteni az egész délutánom. Irritáló ez a hely. – állt fel az asztaltól, de még elkapta a mellette elhaladó pincérnő dühös pillantását.

Köszönés nélkül lépett ki az ajtón. Megcsapta a hideg fuvallat, ahogy az utcára kanyarodott. Az eső már elállt, csak a szél erősödött fel. Már a nap is lement, de a fénye még megvilágította az utakat. Alig néhány ember sétált az utcákon. A hideg megtette a hatását, mindenki inkább otthon, vagy legalábbis valami fűtöttebb helyen töltötte az idejét.
Deamon nem sietett. Hiába fázott, nem volt képes gyorsabb tempóra. Diana szavai ott csengtek a fülében. Dühös volt, de tudta, hogy van igazság a hallottakban.
Elismerte, hogy nem azért kezdett az angyallal, mert annyira tetszett neki. Nem. Sokkal inkább azért, ami: Angyal. Nem is tudta, mi hajtotta... kíváncsi volt. Tudni akarta milyen lehet... vagy csak elmondani, hogy igen, ő bizony megszerzett magának egy angyalt... Mégis kinek lehetne akkora szerencséje, hogy ördög létére, egy mit sem sejtő, ártatlan angyalba botlik, és még együtt is lakhat vele...
Szerencsének gondolta. És ki is használta azt. Élvezte, hogy zavarba hozhatja a fiút. Szerette felidegesíteni...
De valahogy mégis kötődött hozzá... Már nem csak a kíváncsiság hajtotta, hanem valami más is... Megkedvelte őt. Valahogy kényelmes volt, hogy ott volt vele minden nap... Azt is megszokta, hogy ott alszik mellette. Matt valamilyen okból kifolyólag más volt, mint azok, akikkel eddig dolga volt...
Talán ebben az is közre játszott, hogy az angyal nem adta meg könnyen magát. Mások örömmel borultak volna a lábai elé, de ő... nos, ő egyáltalán nem...

Befordult az utcájuk sarkán. Észre sem vette, hogy máris ideért. Hiába próbálta felmelegíteni valamennyire a zsebében, a kezei teljesen átfagytak. Már a Nap sem adta semmi fényét. Felkapcsolták az utcai lámpákat... Otthon akart már lenni...

Nem akart semmit az angyaltól. Semmi komolyat. Csak most... Most nem akarta otthagyni. Angela közelében kellett maradnia, és ez így volt a legegyszerűbb.
Talán tehetne valamit. Mondjuk, békén hagyja... keres valaki mást... Akkor legalább Diana sem járna a nyakára a hülyeségeivel. És Matt sem kerülne bajba... legalábbis, remélte. Hiszen, amiről az Égiek nem tudnak, az nem is fáj... Sejtette, ugyanis, hogy az angyal inkább harapná le a nyelvét, mintsem elmesélje, mik is történtek vele...
Talán így jó lesz...

Épp felért az emeletre, mikor erre az elhatározásra jutott. Nem szeretett másokra hallgatni. Főleg nem ilyen dolgokban... De Diananak igaza volt.
A kulcsa után kutatva sétált a folyosó vége felé, ahol a lakásuk volt. Ide már nem ért el az utcai lámpák fénye, így a félhomályban alig vette észre az ajtó előtt kuporgó alakot.
Azonnal felismerte...
- Itthon felejtetted a kulcsod? - kérdezte, és felöltötte szokásos vigyorát. – Most esküszöm, hogy nem én tehetek róla! – jelentette ki. Pár lépés után azonban megtorpant.
Ahogy közelebb ért, már látta, hogy valami nincs rendben...
Matt a térdeit átölelve ült a földön. Haja kiengedve, kócosan omlott a vállára, takarva az arcát. Csak az ördög hangjára emelte fel a fejét, aki elképedve meredt a megtépázott angyalra.
Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy a fiú elfojtott könnyei kicsorduljanak...
És ugyanennyi idő elég volt ahhoz, hogy Deamon Mallett, minden korábbi elhatározását felrúgva rohanjon oda hozzá, hogy átölelje...