Unmatched 12

Furcsa


Két kar kapaszkodott belé, erősen szorítva a kabátját.
Matt olyan kétségbeesetten bújt hozzá, hogy az ördög egy pillanatra elfelejtett mindent, amit az imént még mondani vagy tenni akart. Ösztönösen ölelte át, hogy megnyugtassa. Egy ideig semmit sem lehetett hallani, csak ahogy az angyal próbálja elfojtani a könnyeit, sikertelenül. Deamonnak összeszorult a szíve. Nagyon is jól tudta, hogy ezeknek a könnyeknek semmi közük a bánathoz, vagy fájdalomhoz. Ezek sokkal inkább a félelem és sokk könnyei voltak.
- Mégis... mi a fene történt veled? - kérdezte halkan az ördög. Matt erre csak még erősebben szorította magához. Nem kapott választ. Nem is igazán várt.
Maga felé fordította az angyal arcát, aki erre azonnal összeszorította a szemeit... de néhány könnycsepp még így is utat talált...
Deamon nyelt egyet.
Matt enyhén szólva is szörnyen festett. Az ajka felrepedt, s a belőle szivárgó vér vörösre festette az állát. Az arcán, és mindkét szeme körül sötét foltok éktelenkedtek. A homloka jobb oldalát egy horzsolás takarta... Az ördög bele sem mert gondolni, miket takarhat még a fiú ruhája...
Egy dologban azonban biztos volt. Ezeket nem egy ember okozta...
Hihetetlenül dühösnek érezte magát. El nem tudta képzelni, ki lenne képes bántani Mattet. Pláne, ha tudná, mi is a fiú valójában...
Sóhajtott egyet, és megpróbált egy kis nyugalmat erőltetni magára.
- Matt... Menjünk be, rendben? - kérdezte halkan. Maga is meglepődött, mennyire rekedten szól a hangja. - Fel tudsz állni?
Az angyal csak bólintott. Bár, a lábai remegtek, és szüksége volt az ördög segítségére, a maga lábán sétált be a lakásba...
Szótlanul követte Deamon utasításait. Már nem sírt, nem volt hozzá ereje... Még akkor sem tiltakozott, mikor az ördög a fürdőszobában megszabadította az ingétől.
Nem mert a tükörre nézni. Nem akarta látni magát...

Deamon akármilyen óvatosan is próbálta kitisztítani a fiú sebeit, az néha-néha felszisszent a fájdalomtól. Mikor ezzel végzett, kiterelte az előszobába, és leültette a kanapéra, hogy bekötözhesse a sérüléseit...
- Minden rendben? – kérdezte az ördög, mikor már majdnem végzett. Aztán rájött, hogy mennyire idétlenül hangzik a kérdés abban a helyzetben, úgyhogy pontosított. – Úgy értem, nem fáj a fejed? Vagy nincs hányingered? Mert ha igen, akkor lehet, hogy jobb lenne elmen...
- Jól vagyok... - felelt erőtlenül Matt. - Tényleg. - tette hozzá, mikor észrevette az ördög hitetlenkedő arckifejezését.
- Rendben. - bólintott Deamon.
Pár percig csendben ültek ismét. Az ördög harmadszorra is megpróbálta bekötözni a fiú jobb kézfejét, ugyanis elég csúnyán felhorzsolta a tenyerét, de eddig sehogy sem tudta rendesen ellátni. Mindig kibomlott. Matt eközben csak csendesen figyelte.
- Kik tették? - kérdezte Deamon, mikor befejezte. Nem így akarta feltenni a kérdést, de egyszerűen csak kibukott belőle. Felnézett az angyalra, aki csak megrázta a fejét. - Szóval... nem tudod...
- De... - sóhajtott az angyal.
- Akkor miért? Mondd meg és... - próbálta meggyőzni Deamon, de nem tudta befejezni.
- Mert nem lenne semmi értelme! - emelte fel a hangját Matt, amennyire csak bírta. - Ha elmondanám ki volt, mit tennél? Ugyan azt, amit ők velem! Ennek így semmi értelme! Csak egy tévedés volt...
- Jó nagy tévedés lehetett, ahogy téged elnéztek... – jegyezte meg az ördög. – És ennek volt bármi értelme is? Hogy így megvertek téged... azzal megoldották a dolgot? – kérdezte dühösen.
- Az erőszaknak sosincs értelme. – jelentette ki szelíden az angyal. – Láttam valamit, amit nem kellett volna. Gondolom, attól tartottak, hogy elárulom őket. De hamarosan rá fognak jönni, hogy tévedtek...
- De attól neked nem lesz jobb... – morogta Deamon.
Az angyal csak halványan elmosolyodott az ördög makacsságán. Tudta, hogy az előbb utóbb megérti. De addig is, beérte azzal, hogy a fiú átölelte.
- Ha tudták volna, mi vagy, soha nem tettek volna ilyet... – mondta Deamon, és még erősebben szorította magához az angyalt. De vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat neki.
- Miért számít, hogy mik vagyunk? Én... szerintem ennek nem kellene így lennie... – motyogta az ördög vállába Matt. – Nem akarom, hogy meg legyen szabva, hogy nekem jónak kell lennem... neked pedig rossznak... Sokkal inkább lennék ember. Ők legalább dönthetnek, hogy melyiket választják...
- Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű... Te is dönthetsz.
- De ha a másikat választod... az már hiba. Hibát követsz el vele. Én nem lehetek rossz, és te nem lehetsz jó... annyira nehéz ez az egész...
- Semmi sem egyszerű. – mondta az ördög. – Közhelyes, de igaz. – mosolyodott el. – Gyere! Neked most jót tenne egy kis pihenés...


- Te jó ég! Matt, Istenem! Mi történt veled? – szaladt oda hozzá Angela másnap az iskolában. – Oh, te jó ég... – ismételte döbbenetében a lány.
- Látod, mondtam én neked, hogy ne gyere inkább... – jegyezte meg Deamon. – Mi van, hogy ha rosszul leszel...? – kérdezte halkan, hogy Angela ne hallhassa.
- Jól vagyok. – felelt Matt mindkettőjüknek, majd a lány felé fordult. – Semmi bajom, csak történt... egy kis... balesetem tegnap.
- Ezt nevezed te kicsinek Matt? Biztosan nagyon fáj...
- Ugyan, rosszul néz ki, de nem vészes. – nyugtatgatta az angyal.
- Jaj, vigyáznod kellene magadra... Vagy vigyázz rá te, Deamon! – fordult a másik fiú felé Angela.
- Mi? Dehogy is, nem vagyok a gardedámja... – szabadkozott az ördög, holott tudta, a lánynak igaza van. Ott kellett volna lennie...
Valahogy ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megvédje az angyalt. Mindig, mindentől... Hogy ott legyen vele. Mert ő annyira... annyira... esetlen, gyenge és naiv, és annyira ártatlan, és ő... ő Matt, és ez összességében is elég indok. Ez az érzés ott van benne most is, és ott volt már az éjjel, és reggel is, vagy úton az iskolába. És éppen ez az, ami aggasztja. Neki nem kellene így éreznie, nagyon nem.
Akkor kezd csak igazán elgondolkodni azon, amit Matt előző este mondott arról a jó-rossz dologról, és neki is be kellett látnia, hogy ez valóban bonyolult...
Sóhajtozva, és ezen és hasonló dolgokon gondolkodva töltötte a nap további részét. Mindig az angyal sarkában járt, és végig hallgatta, ahogy az összes tanár, döbbenten, sajnálkozva, vagy éppen szemrehányóan félrehívja a fiút, és megkérdi, mi történt vele. Persze, ő mindig a közelben volt. De megkönnyebbülésére nem történt semmi a fiúval.
Mikor hazafelé tartottak, és elváltak Angelától, kaptak még egy fejmosást, hogy vigyázzanak magukra. Mosolyogva bizonygatták a lánynak, hogy minden rendben lesz.
- Hah, fárasztó volt ez a nap... – sóhajtott Matt, alig hogy befordultak a sarkon. –Talán igazad volt, nem kellett volna ma bemennem... Fáj a fejem. De ne értsd félre, biztosan nem a tegnapi miatt! Csak mert fáradt vagyok, azért...
Deamon nem igazán figyelt arra, amit az angyal mondott. Eltűnődve nézte a fiút, és egyre csak az járt a fejében, hogy mit kellene kezdenie ezzel az érzéssel, ami ott motoszkált benne. Nem, nem szerelem volt, ezt biztosan tudta... Vagyis, csak sejtette. De azt biztosan tudta, hogy Matt különleges. Homlokegyenest más, mint azok akikkel korábban dolga volt. Hiszen, senkiért nem aggódott úgy, mint érte, és soha nem történt még meg vele, hogy a gyomra így összeszorult, és a szíve ilyen gyorsan vert... Ahogy akkor, ott is.
Megragadta az angyal karját, és megcsókolta. Nem érdekelte, hogy az utcán vannak. Igaz, hogy már alig egy saroknyira voltak a lakásuktól, de nem bírt várni.. Tudni akarta, hogy mi ez az érzés benne, és nem tudta, hogyan másképp deríthetné ki...
Matt szelíden tolta el magától, jóllehet az arca rákvörös volt.
- Ezt ne csináld... - motyogta.
- Kicsit más reakciót vártam volna tőled... - pislogott az ördög, majd elvigyorodott. Egyáltalán nem bánta, hogy nem a földön végezte...
- Szerencséd, hogy senki sincs az utcán... - jegyezte meg az angyal, és tovább indult.
Deamon mosolyogva követte... Alig várta, hogy hazaérjenek...