Unmatched 15

Kérdések


- Nem, nincs itt. És nem is lesz ezen a héten, legalábbis a lányok szerint nem. - mondta Deamon, miközben helyet foglalt az angyal padján. Matt erre csak felvonta a szemöldökét, de nem tette szóvá. - Viszont elhívtak egy buliba. Sőt, te is meg vagy hívva, ha van kedved...
- Nem, köszi. - utasította el az ajánlatot. Majd az ördög bosszús arcát látva hozzátette: - Nem szeretem az ilyeneket. Mondtam már...
Deamon erre csak sóhajtott, és látszott, hogy ismét mondani készül valamit, feltehetően azért, hogy meggyőzze őt arról, mégis csak menjen el a buliba, ezért inkább megpróbálta elterelni a szót.
- Szóval, akkor egész héten hiányozni fog? - kérdezte. A kérdés Angelara vonatkozott, mint az ördög előbbi híre is. A lány ugyanis, szőrén-szálán eltűnt. Mikor hétfőn elmentek az iskolába, a lány nem jelent meg. Matt eleinte azt gondolta, biztosan csak beteg, de mikor Deamonnal a lakásán jártak, senki sem tartózkodott ott. Az angyal már-már arra gondolt, hogy talán ennek köze lehet ahhoz, amiért ő itt van, végül is, eddig semmi különös nm történt a lány körül, de miután Deamon kikérdezte az osztálytársaikat, ki kellett ábrándulnia. Úgy tűnt, Angela és a családja csak egy hirtelen jött utazás miatt tűntek el, semmi több... Matt egy kissé csalódottnak érezte magát, de úgy tűnt az ördög élvezi a helyzetet...
- Ja, lesz egy hét szünetünk, gondolj csak bele. Egy hétig semmit sem kell csinálni. – válaszolt széles mosollyal Deamon.
- Na nem mintha eddig is olyan sok dolgunk lett volna Angela miatt. Elég ha itt vagyunk vele a suliban. - jegyezte meg az angyal.
- Igen, de mivel Angela nincs itt, nekünk sem kell itt lenni. - világított rá a lényegre Deamon, majd körbenézett, hogy biztos senki sem hallotta.
- Én ettől függetlenül eljövök.
- Ugyan már Matt, mi a fenét csinálsz itt? Tanulsz arról, amit már úgyis tudsz...?
- Nem, csak sejtem, hogy nem lenne jó vége, ha otthon kellene maradnom... veled. - magyarázta az angyal, majd lehajtotta a fejét, hogy Deamon ne vegye észre, mennyire elpirult.
- Én azt inkább jónak nevezném. - vigyorgott a másik, majd lekászálódott a pad tetejéről. - De ha már itt tartunk, azt nem csak otthon lehet... Mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet a suliban, mit szólsz, Mattie?
Választ azonban nem kapott, csak egy füzetet... Egyenesen az arcába...


Végül aztán Deamonnak sikerült elrángatnia az angyalt a buliba.
Matt azonban, az ördöggel ellentétben, akit azonnal elragadott a tömeg, egészen pontosan néhány lány osztálytársuk, nem igazán tudott mit kezdeni.
Beszélgetett néhány ismerőssel, de nem igazán tudott feloldódni, inkább csak kívülről szemlélte a társaságot.
Egy idő után azonban elunta az álldogálást. Csak kényelmetlenül érezte magát, ezért úgy döntött, megkeresi az ördögöt, hogy szóljon, ő inkább hazamegy.
Nem kellett sokáig kutatnia, meg is találta, egy népesebb társaság körében. Éppen próbálta átküzdeni magát a tömegen, amikor hirtelen megdermedt. Pislogott egy párat, mert nehezére esett elhinni, amit lát...
Deamon ugyanis éppen egy, az angyal számára teljesen idegen, lányt csókolt. A körülöttük álló emberek nevettek, Matt pedig, amilyen gyorsan csak tudott, és amennyire a tömeg engedte, kisietett a helyiségből...
Az utcára érve megcsapta a hideg szél, amit akkor nagyon is kellemesnek érzett a benti embertömegből áradó hőség után.
Egyszerre érezte magát dühösnek, és csalódottnak, ugyanakkor egyáltalán nem értette a helyzetet. A szíve hevesen vert, egyrészt a dühtől, másrészt pedig, mert olyan gyorsan lépdelt, hogy az akár már futásnak is beillett volna.
De nem volt sok ideje töprengeni a történteken, mert valaki a vállára tette a kezét.
Matt kissé ijedten fordult meg, de akkor sem nyugodott meg, mikor meglátta, hogy nem egy idegen, hanem Deamon áll mögötte. A fiú valószínűleg futhatott utána, mert kapkodva szedte a levegőt.
- Otthagytál. - mondta. Az angyal azonban, hátat fordított neki, és tovább indult. - Mondtam, hogy szólj, ha el akarsz jönni, mert nálam nincs kulcs.
- Akartam. - sziszegte válasz gyanánt. Még soha nem érezte magát ennyire dühösnek. - De úgy láttam, elég jól érzed magad...
Az ördög nem felelt, csak csendben lépdelt mellette. Majd aztán, végtelennek tűnő hallgatás után megszólalt. A hangja halk volt, és kissé rekedt.
- Bocsi.
- Nem te hangoztattad véletlenül, hogy mennyire meleg vagy? - csattant fel Matt. Szinte maga is meglepődött a gúnyos hangnemén. Soha nem beszélt még így senkivel, hiszen nem is volt oka rá... De ahogy belegondolt, rájött, hogy most sem igazán van. A felismerés pedig, fájdalmasan hasított belé...
- Te most féltékeny vagy? - kérdezte meglepetten az ördög. Választ viszont nem kapott, az angyal némán lépdelt előtte, így folytatta: - Igen, az vagyok. De nem halok bele, ha meg kell csókolnom egy lányt. Egyébként is, semmi közöm hozzá, ahogy neki sem hozzám. Még csak a nevét sem tudom... Egyszerűen csak üvegeztek, és belerángattak a játékba. A lányok akarták az osztályból, ennyi az egész. - magyarázta. De be kellett látnia, hogy nem sok hatást ért el vele. Matt ugyanis, rezzenéstelen arccal ment tovább. A lakásuk utcájába értek, és Deamon tudta, hogy nem sok esélye lesz kibékíteni az angyalt otthon, főleg, ha az bezárkózik a szobájába, és még csak meg sem hallgatja őt...
- Matt? - kérdezte bizonytalanul.
- Mondhattál volna nemet is. - hangzott a halk felelet.
- Jó, igaz... De Matt, ez... - nem tudta befejezni, mert odaértek a ház kapujához, az angyal pedig, előszedte a kulcsokat, és rá sem nézve besietett. Az ördög jóformán csak a lakásuk ajtajában érte utol.
Azonban, mikor beléptek, becsapta maguk mögött az ajtót, és biztos volt benne, hogy ezt a lakók fele hallotta, de nem érdekelte. Megragadta az angyal karját, majd bevonszolta a szobájába.
- Eressz el! - tiltakozott volna, de sikertelenül.
- Miért, Matt? Hogy bezárkózz a szobádba és meg se hallgass? - vágott vissza Deamon, és hirtelen ő is végtelenül dühösnek érezte magát. Vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon. - Nézd, Matt... én megértem, hogy dühös vagy, de...
- Én viszont nem! - szakította félbe az angyal, majd leroskadt az ágyra. Arcát a kezébe temetve sóhajtott. - Nem értem, miért vagyok dühös, vagy csalódott, vagy bármi, hiszen azt sem tudom, mi is van köztünk... Mert... soha nem mondtuk, hogy járunk, vagy ilyesmi... Ez csak... annyira kézenfekvő így, hiszen együtt élünk, szóval... - nem fejezte be a mondatot, helyette inkább felpillantott az ördögre. Bizonytalanul nézett rá, mintha valami megerősítést várna. Majd megszólalt, de a hangja határozatlan volt, és jól hallhatóan remegett...
- Kedvelsz engem egyáltalán?
Az ördögöt meghökkentette a kérdés. De be kellett vallania, hogy ezen ő maga is gondolkodott már, nem is egyszer. Mégsem volt még kész válasza erre...
- Hát, öhm... igen. Mit gondoltál, hogy ki nem állhatlak? Vagy mégis mit?
- Nem erről van szó. - felelte szelíden az agyal, de tekintetét leemelte róla. Inkább a földet nézte, és ahhoz beszélt. - Te mondtad, most az előbb... azt a lányt még csak nem is ismerted, mégis megcsókoltad. Mondtad már azt is, hogy volt jó pár... kalandod... Lehet, hogy én gondolom rosszul, de én nem lennék képes megcsókolni valakit, ha nem kedvelem... vagy akár többet... De te nem ilyen vagy. Ezért nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mit kellene gondolnom. Talán hülyeség ezzel foglalkoznom... De tudni akarom. Muszáj tudnom, hogy kedvelsz-e, legalább egy kicsit is, mert én... - az angyal hangja elcsuklott. Deamon látni vélte, hogy az egész testében remeg már, de folytatta. - Én szeretlek...

Nem ez lett volna az első alkalom, hogy ezt hallja, az ördögöt mégis úgy érte ez az egy szó, mint egy villámcsapás. Mások is vallottak már neki szerelmet, sokkal kevesebb idő, vagy ismeretség után is, de Deamon rendre mindenkit elutasított. Soha nem értette, mi vezeti az embereket a szerelemre, úgy gondolta, ő nem akar részt venni benne, jobban szeretett szórakozni, most mégsem volt képes megszólalni. Tanácstalanul meredt az angyalra.
Mit mondhatna neki? Biztos volt benne, hogy ő bizony nem szerelmes belé, de azt is pontosan tudta, hogy nem is közömbös számára... ezer meg ezer mondanivalója lett volna, de a hangja cserbenhagyta, így csak állt ott, a szoba közepén, és a fiút nézte, aki az előbb összeszedte minden bátorságát, és kimondta azt, amit ő maga soha nem lenne képes...
Végül sóhajtott egyet, amire az angyal úgy kapta fel a fejét, mintha legalább egy puskalövés dördült volna el.
Matt, még mindig kerülve az ördög tekintetét, felállt, és elindult az ajtó felé.
- Én...ma... a szobámban alszom... - mondta, de olyan halkan, hogy Deamon éppen csak meghallotta.
Már a kilincsen volt a keze, mikor az ördög ismét megragadta a karját, de ezúttal sokkal szelídebben, mint korábban.
- Maradj inkább itt... - kérte. - Maradj itt velem...
És az angyal erre nem tudott mást tenni, csak bólintott, és elengedte a kilincset...


Beletelt egy kis időbe, amíg visszarázódtak a dolgok, amíg mindketten képesek voltak úgy viselkedni, mint a vallomás előtt... Vagy talán mégsem teljesen ugyanúgy. Matt észrevette, hogy akárhányszor hívják is el Deamont az osztálytársaik egy-egy buliba, a fiú mindig visszautasította, vagy legalábbis, azt felelte, majd átgondolja, de sosem ment el... Az angyal ezt egyfajta bocsánatkérésként értelmezte, annak ellenére is, hogy Deamon sosem említette neki, hogy bárhová meghívták volna...
Végül aztán, Angela is visszatért.
Mattet valahogy megnyugtatta a tudat, hogy a lány ismét itt van, és az is, hogy a távolléte alatt sem történt vele semmi különös. Mosolyogva beszélgetett a két fiúval, bocsánatot kért, amiért már nem tudott szólni, hogy el kell utazniuk, és megkérte őket, hogy majd segítsenek nevet találni újdonsült kölyökkutyájának.
Azonban mikor véget ért a tanítás, a lány meglehetősen komoly arccal, de meglehetősen zavartan állt a két fiú elé, majd megköszörülte a torkát, megszólalt.
- Beszélhetnénk...?