Vigaszdíj
Három hét telt el a meccs óta. Vagyis három hét azóta, hogy olyan furcsán viselkedtem a meccs után… aminek köszönhetően Neil kissé felbátorodott. Nem lep meg, hiszen végül is nem küldtem el melegebb éghajlatok felé, mint ahogy az várható lett volna. Azt hiszem, ezen leginkább én lepődtem meg és nem ő…
Az, hogy nem tettem így, elég sok következménnyel járt. Neil most már nem próbálta annyira visszafogni magát. Ezt úgy kell érteni, hogy mostanában a szükségesnél jóval többször ér hozzám. Persze ezt számomra eléggé feltűnően teszi. Túl közel ül hozzám, vagy éppen feltétlenül szüksége van arra a tárgyra, ami az én közelemben van, és esze ágában sincs megkérni, hogy adjam oda, inkább keresztülmászik rajtam. A legutóbbi rajzórán komolyan gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem tőle nincs-e kedve az ölembe ülni, hiszen már nem választja el sok tőle… Vagy pár napja, mikor rájött, hogy van mobiltelefonom képes volt letérdelni előttem, hogy megadjam neki a számomat. Igazából a helyzet eléggé vicces volt, de ha belegondolok, hogy ez hogyan nézhetett ki egy külső szemlélőnek, akkor kínos is… Végül persze megkapta, bár közöltem vele, hogy sokra nem megy vele, mert úgysem beszélek senkivel, sőt, magam sem értem, minek nekem ez. Összesen két szám van benne. Az övével együtt három… és amióta megkaptam, körülbelül egy éve, azóta nagyjából tízszer, ha használtam. Ez is csak annyiból állt, hogy a nővéremnek küldtem üzenetet. Vagy éppen ő nekem… Neil ennek ellenére hihetetlenül örült neki.
Úgy egy hete pedig, megígértette velem, hogy megint elmegyek a meccsére. Csak nagyon nehezen tudott rávenni. Rengeteg érvet hozott fel, hogy miért feltétlenül szükséges, hogy én ott legyek, és ráadásul felajánlotta, hogy megint letérdel elém, de közöltem vele, hogy ha ezt megteszi, egészen biztos, hogy nem megyek. Aztán megemlítette, hogy ez az éved utolsó meccse – és igazából ez volt az, amivel megnyert magának. Többet nem fog nyaggatni ilyesmikkel. Legalábbis egy ideig biztosan nem. Úgyhogy beleegyeztem.
De csak ezután jött a java… miután már megígértem, hogy elmegyek, feltűnően csendes lett. Látszott rajta, hogy valamit nagyon el akar mondani, de hallgatott. Nekem pedig eszem ágában sem volt megkérdezni mi az. De nem sokáig tartotta magában a dolgot. Mikor hazafelé tartottunk, kibukott belőle.
- Szóval… - kezdi, amikor már éppen el akarok köszönni tőle. Vártam, hogy folytassa, de elakadt. Egy ideig csak zavartan meredt maga elé. Ebből aztán sejthettem, hogy valami olyasmit akar mondani, amire én valószínűleg hasonlóan fogok reagálni. Nem is tudom, megérné-e meghallgatni, vagy egyszerűbb lenne, ha csak úgy eltűnnék, amíg még lehet.
Neil megköszörüli a torkát, majd ismét nekifut.
- Szóval csak azt akartam mondani, hogy lesz a meccs ugye… és ez lesz az utolsó az évben. Szóval, ezzel dől el a bajnokság is. És ha nyerünk, esetleg… kaphatnék valamit? Mondjuk egy csókot…
Mindezt olyan gyorsan hadarja el, hogy egy pillanatig fel sem fogom, amit mond. Aztán persze, miután sikerült feldolgozni az információt, elképedve pislogok rá vissza. Az egy dolog, hogy előző alkalommal kapott… nem, inkább csak szerzett tőlem egy csókot, de az egészen biztos, hogy most nem fogja kikunyerálni. Legalább is, mindent megpróbálok, hogy ne sikerüljön neki...
Neil reménykedve néz rám. Nem tudok mit válaszolni. Legszívesebben talán egy határozott nem kíséretében otthagynám. Másrészről viszont, nehéz lenne ezt megtenni. Nem is tudom… kedvelem őt. Persze azt nem mondhatnám, hogy úgy, ahogy azt ő szeretné.
Mivel nem tudok mit kezdeni a helyzettel, azt teszem, amit ilyenkor a hozzám hasonló gyáva alakok: megfutamodom. Igazából, ez részemről annyiból áll, hogy megfordulok, és szépen elindulok hazafelé. Csak pár lépésig jutok, mikor utánam szól.
- Tehát ezt most vegyem úgy, hogy nem? - kérdezi. A hangja bizonytalan. Nem merek megfordulni, de nem bólintok rá a dologra. Megvonom a vállam és megyek tovább. De ezzel nem oldottam meg semmit, Neil elindul utánam, hamarosan utolér. – Lehetséges, hogy van egy kis esélyem?
Most már egészen vidámnak tűnik. Eléggé optimista lehet, ha ő ebből a vállrándításból azt következtette ki, hogy esetleg megteszem, amit kért. Pedig leginkább egy amolyan „csinálj amit akarsz" gesztus akart lenni. Nem felelek semmit.
Már a bejárati ajtó előtt állok, de ő még mindig itt van. Megáll a járdán, nem jön közelebb, csak áll ott, és engem néz. Olyan, mint azokban a családi filmekben a kóbor kutya, aki hazáig követi a főszereplő gyereket… Csakhogy nálam az ilyesmi egyáltalán nem jön be. Legalábbis kutyákkal. De az a helyzet, hogy Neil sokkal jobban csinálja ezt, mint bármilyen kisállat. Megfordulok, és sóhajtok egyet. Mi a fenét csináljak vele? Egy ideig csak állunk ott, és nézzük egymást. Úgy tűnik, Neil nem adja fel, amíg nem kap valami egyenes választ. Vajon mit gondolhatnak a szomszédok most? Furcsán festhet, ahogy itt állunk, én a bejáratnál, Neil pedig pár méterre tőlem, a járdán, és csak bámuljuk egymást.
Feladom… Megfordulok és kinyitom az ajtót. A szemem sarkából látom, hogy meg sem mozdult. Most mégis mit tervez? Éhségsztrájkba kezd az ajtónk előtt, amíg bele nem egyezek az idióta kérésébe?
Újabb sóhaj a részemről. Visszafordulok hozzá.
- „Nem akarsz inkább bejönni?" - kérdezem. Az a helyzet, hogy kinézem belőle, hogy ha most itt hagynám, még órák múlva is ott ácsorogna.
De erre a kérdésre széles mosoly jelenik meg az arcán, és szinte már rohan hozzám.
- De, szívesen. - mondja, és besétál. Lehet, hogy egész végig ezt tervezte…?
Megáll az előszobában és körbenéz. Túl sok látnivaló nincs, elég szerény a berendezés. Kevés a bútorunk ehhez a nagy házhoz.
- Azért, remélem nem zavarok… - szólal meg egy kis idő után. - Vagy nincs itthon senki?
Megrázom a fejem.
- „A nővérem dolgozik." - egy kicsit habozok, de aztán úgy döntök, folytatom. - „Anya kórházban van."
Neil meglepetten pislog. Ugyanaz a reakció, mint minden esetben. Nem szeretem megemlíteni a kórház dolgot, mert mindenki úgy reagál, mintha anyának legalább egy halálos betegsége lenne.
- Hú… öhm… - ennyit kapok válaszul. Úgy tűnik eléggé letaglózta a dolog. - Valami komoly dolog? - kérdezi végül.
- „Nem. Az idegeivel vannak gondok." - persze igazából súlyos a dolog, a maga nemében. Bár, ez leginkább nézőpont kérdése.
- Értem. - egy kis szünet. Neil várja, hogy elinduljak valamerre, ugyanis még mindig a bejáratnál ácsorgunk. Egy kis mérlegelés után úgy döntök, irány a szobám. Gondolom, úgyis arra kíváncsi… Elindulok a lépcső felé, ő pedig követ. Aztán, mikor megszólal, rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet.
- És… mi van az édesapáddal? - kérdezi. Nem nehéz kitalálni, miről jutott eszébe a dolog. A lépcsőnél ugyanis, a falon van néhány családi kép. Jó régiek, apa is szerepel rajtuk.
Ez sem az egyik legszívesebben emlegetett témám, de Neilnek különösen jó érzéke van ahhoz, hogy ilyenekről kérdezzen. De most mégis, mit mondhatnék neki? Hogy hagyjuk? Nem beszélek róla? Nem vagyok az a fajta, aki ha történik valami rossz, úgy csinál, mintha csak álmodta volna. Közhelyes, de igaz: ami történt, megtörtént.
Csak akkor válaszolok, mikor már felértünk a lépcsőn.
- „Meghalt." - válaszolom egyszerűen. Persze nem egyszerű ezt kimondani, mert akár akarom, akár nem, eszembe jut az egész. Görcsölni kezd a gyomrom… Aztán gyorsan elhessegetem az emlékeket. Nem, akármennyire is úgy gondolom, hogy nincs értelme elfutni a múlt elől, rá kell jönnöm, hogy mégis csak azt csinálom. Nem akarok emlékezni apa halálának a napjára.
Neil még inkább meglepetten néz rám. Aztán kissé zavartan köhint egyet.
- Én… nagyon sajnálom. - mondja. De tényleg látszik rajta, hogy sajnálja. Csak az a gond, hogy úgy érzem, hogy nem a történteket, hanem engem. Nem szeretem ezt…
- „Már régen történt." - felelem. Benyitok a szobámba, és remélem, hogy nem kell erről tovább beszélgetnem vele.
Szerencsémre Neilt leköti az, hogy körbekémleljen mindent. Én leülök az ágyamra, és hagyom, had bámuljon meg mindent. Úgy viselkedik, mint egy gyerek a cukorkaboltban.
- Jó sok könyved van. - jegyzi meg egy idő után. - Ezt én is olvastam. - bök rá az egyik kötetre. - És ezt is.
Ez még így folytatódik egy ideig. Körülbelül minden második könyvemre igaz az, hogy ő is olvasta, vagy neki is megvan. És igazából jó ideig nem is beszélünk másról, csak ezekről. Valahogy egészen olyan, mintha elfejeltette volna, hogy miért is van itt.
Legalábbis addig, amíg az ajtóhoz nem kísérem.
- Akkor… ha nyernénk esetleg… - kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze.
- „Nem ígérek semmit…" - vágok közbe, és szinte átlököm a küszöbön, majd becsukom az ajtót.
- Azért már ez is valami… - hallom a hangját az ajtó mögül. Ez a srác vagy nagyon hülye, vagy tényleg ennyire optimista. De az az igazság, hogy ezzel engem is jobb kedvre derít…
Még egy hét volt a meccsig, és azt gondoltam, hogy Neil ez alatt az idő alatt végig a „jutalmával" fog zaklatni, de nem így lett. Ugyanis, hétfőn nem jelent meg az iskolában. Persze én már kora reggel megtudtam, hogy miért. Küldött ugyanis egy üzenetet, ami annyiból állt, hogy megfázott, és otthon kell maradnia, de a meccsen mindenképpen ott lesz, szóval nekem is feltétlenül mennem kell. Először nem akartam válaszolni neki, de nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy, körülbelül két órával az után, hogy megkaptam az üzenetét, küldtem neki egy választ. Igaz, nem voltam valami bőbeszédű, mindössze ennyi állt benne: Ok. De ahogy Neilt ismerem, ő már ennek is nagyon örült.
Az, hogy mennyire elszoktam attól, hogy teljesen egyedül legyek az iskolában, csak most tűnt fel, hogy Neil hiányzott. Régebben, az előző helyeken mindig jól elvoltam egyedül, de az utóbbi időben, mindig akadt társaságom, ha akartam, ha nem, és szépen lassan hozzászoktam. Azon kapom magam, hogy rettenetesen unatkozom a szünetek alatt. Neil mindig ott lógott a nyakamon, le sem lehetett vakarni, és tulajdonképpen egész jól elszórakoztatott… most pedig, hiába hoztam magammal könyvet, nem tud lekötni. Még az olvasást is unom. Ez azért egy kicsit ijesztő…
A péntek meglepően lassan jött el. A meccs nem sokkal az óráim után kezdődik, úgyhogy inkább az iskolában maradok, nincs értelme hazamenni. Bár, gondoltam arra is, hogy hagyom a fenébe az egészet, úgysincs kedvem hozzá, egyáltalán nem érdekel a foci, jobb lenne lelépni, amíg még lehet, mégis maradok. Elég volt magam elé képzelni Neilt, mikor rájön, hogy nem vagyok ott… Vagy a meccs után, egészen biztosan valami családi drámába illő arckifejezéssel közölné velem, hogy mennyire csalódott. A hideg futkos a hátamon a gondolattól… Így hát nem maradt más választásom, mint a sportpálya felé venni az utamat. Két lehetőségem van, hogy elkerüljem a nem kívánatos személyeket, és úgy általában a tömeget. Az egyik, hogy korán odamegyek, meghúzom magam az egyik sarokban, az emberek elmennek mellettem, és észre sem vesznek. A másik az, hogy megvárom, amíg körülbelül mindenki letelepedik, és csak akkor megyek oda, keresni egy nem túl feltűnő helyet. De mivel nincs kedvem sokáig várakozni, az első megoldás mellett döntök.
A hely, ahol a legutóbb ültem, éppen megfelelő lesz. Bár eleinte a lelátó fele rajtam keresztül fog áthaladni, de a meccs végén hamar el tudok slisszolni. Ugyanis pontosan ezt terveztem. Ha le tudok lépni azelőtt, hogy Neil megtalál, és megpróbálja beválttatni a nem létező ígéretemet, akkor minden el van intézve. Valószínű, hogy a mi csapatunk nyer. Nem értek ehhez, de az folyosókon körülbelül három napja csak erről beszélnek. A másik iskola csapata béna, mi nyerünk, ez el van döntve. Na nem mintha olyan nagy tétje lenne a dolognak, hiszen akárhogy alakul is a dolog, a bajnokság már a miénk, ezt a meccset is csak a formaságok kedvéért tartják. Tehát ha elég ügyes vagyok, hamar el tudok menekülni, úgyhogy ha legközelebb összefutok Neillel, annyit mondok, hogy elkerültük egymást. Azt látni fogja, hogy ott voltam. Ha nem rögtön a meccs után találkozom vele, egészen biztosan könnyebben le tudom rázni. Bár, ki tudja…?
A kezdés előtt körülbelül negyed órával, elkezdenek szállingózni az emberek. Az egész lelátón szerintem én vagyok az egyetlen, aki egyedül van. A legtöbben csoportokban érkeznek, de minimum ketten. De nem zavar a dolog. Amíg nem vesznek észre, és senki sem tapos a lábamra minden rendben van.
Hamarosan a csapatok is megjelennek. A lelátó felmorajlik, megkezdődik a vad éljenzések áradata. Én csak sóhajtok egyet. Ez már most túl hangos nekem.
Ahogy a mi játékosainkat figyelem észreveszem Neilt is. Ott van a többiek között, és éppen az edzővel beszél valamit. Nem néz ki túl jól. Látszik, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Az edzőjük helyében én egészen biztosan nem engedném játszani.
Mikor felállnak a pályán a lelátó felé néz. Nem nehéz kitalálni, hogy engem keres. Mikor észrevesz, szélesen elvigyorodik és integet. Én egy integetésre csak halványan emlékeztető mozdulattal viszonzom.
Elkezdődik a meccs. Nekem körülbelül annyira érdekes a dolog, mint egy a moha növekedéséről szóló dokumentumfilm a birkózócsapat tagjainak. De a körülöttem elterülő embertömeget nagyon is lázba hozza. Persze azért valahogy én is örülök neki, amikor a mi csapatunk gólt szerez, főleg ha Neil teszi, mert hozzájuk azért mégiscsak van valami közöm. De úgy látszik, ez alkalommal a szerencse elpártolt az iskolánktól. Az első félidőben 2-1 az állás, az ellenfél javára. Körülöttem mindenki arról beszél, hogy nem gond, behozzuk.
Valahol egy kicsit abban reménykedem, hogy mégsem. Ha most a csapatunk veszít, akkor legalább teljesen megúszom azt a jutalom dolgot. És, ahogy elnézem őket, erre megvan minden esélyem. Neil nagyon nincs formában. Teljesen másképp játszik most, mint legutóbb. És ahogy a második félidő elkezdődik, nagyon kimerültnek tűnik. De ez nem igazán zavarja őt, úgy tűnik. Körülbelül öt perc alatt kiegyenlít a csapatunk. A tömeg hangosan élteti az iskolánk remek ifjait. Persze ők nem pont így fogalmaznak.
De a másik csapat mégsem bizonyul annyira bénának, mint ahogy azt képzelték, mert válaszul hamar szereznek ők is egy gólt. A mi diákjaink fujolnak, az övéik éljeneznek. Egészen vicces hallgatni.
Már alig egy perc van hátra a meccsből. Igazából azt terveztem, hogy ekkorra márt hűlt helyem lesz, de látva, hogy valószínűleg veszítünk, maradok. Legjobb esetben is egy döntetlen lehet. Neil azonban úgy tűnik nem adja fel. Amint megszerzi a labdát körülbelül olyan elszántan indul meg vele a kapu felé, mint egy, a hazájáért küzdő katona. A gyomrom összeszorul, amikor elrúgja a labdát. Mindenki szokatlanul csendben van. Aztán a kapus elkapja a labdát. Mindenki egyszerre kezd beszélni. A meccsnek vége. Nos, van ilyen, a másik csapat nyert.
Neilt figyelem, aki meglehetősen letörten indul a többiek felé, de félúton meg kell állnia, mert, amennyire én látom, egy kisebb köhögési roham tört rá. Hogy a fenébe lehet ilyen hülye, hogy betegen eljön játszani?
Végül aztán, mielőtt még kezet fognának a győztesekkel, otthagyom a lelátót. Elindulok a kapu felé, de inkább úgy döntök, megvárom Neilt. Végül is, nem ők nyertek, nincs semmiféle jutalom. Megállok az egyik fa mellett, és várom, hogy elmenjen a tömeg. A csapatunk közben bevonul az öltözőbe, meglehetősen csendesen. Nem értem mi a fenéért olyan letörtek, mikor a bajnokság így is már az övék… De pár perccel később, mikor kijönnek, már eléggé meg vannak elégedve magukkal, és ha jól értetem, bulizni indulnak a városba. Komolyan mondom, soha nem fogom megérteni a sportolókat… Neil viszont nincs köztük, úgyhogy várok még egy kicsit.
Pár perc múlva azért inkább arra gondolok, hogy itt hagyom, nem érdekel. Mégis az öltöző felé indulok el inkább. Egy kicsit aggódom érte… végül is beteg, nem igaz?
Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Eddig csak egyszer jártam bent, és akkor sem önszántamból. Nem éppen egy olyan hely, ahova szívesen mennék, tekintve, hogy körülbelül egy tucat izzadt focista járt bent úgy öt perccel ezelőtt…
Végül aztán erőt veszek magamon és bekopogok. Mivel nem kapok választ, be is nyitok.
Senkit sem látok, úgyhogy az is megfordul a fejemben, hogy már Neil is elment, csak éppen nem vettem észre. De mivel ég a villany elvetem ezt az ötletet. Elindultam a szekrénysor vége felé, és meg is találtam akit kerestem. Ott ült az egyik padon, a kezével támasztva a homlokát, úgy nézett ki mint aki most értesült a szülei haláláról… Most komolyan amiatt ilyen letört, hogy vesztettek? Hogy nem kapja meg azt a hülye csókot?
Megkocogtattam a vállát, mire azonnal felkapta a fejét. Ahogy észrevette, hogy én vagyok az, megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült neki.
- Szia! Azt hittem, már hazamentél. - mondja. A hangja már-már egészen hihetően vidáman cseng, de még így is látni, hogy bántja valami. - Milyen volt a meccs? Igaz, nem mi nyerünk…
Megvonom a vállam.
- „Tudod, hogy nem vagyok oda a fociért." - felelem. - „De azért jól játszottál." - teszem még hozzá. Azt hiszem, ez a minimum, hiszen beteg, és ennek ellenére is eljött. Akármekkora ostobaságnak tartom is a dolgot.
- De nem elég jól… - sóhajt. Olyan arcot vág, mint aki mindjárt elsírja magát. És ráadásul még mindig azzal a művigyorral néz rám. Valahogy igazán sajnálom most. De nem is értem. Most komolyan ilyen fontos neki ez az egész? Jó, elhiszem, hogy az, de mégis… Egyszerűen nem tudom nézni azt a fájdalmas arckifejezését…
Azt hiszem, talán ez lehet az oka, annak a rettenetesen nagy ostobaságnak.
Úgy értem annak, hogy megcsókoltam.
Valószínűleg elment az eszem, mással nem lehet ezt magyarázni.
Igazából, csak egy pillanat volt az egész. Azt hiszem, nem is gondolkodtam a dolgon, egyszerűen csak… megtörtént.
Neil úgy néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy meglepődjön, vagy örüljön-e. Az arckifejezése leginkább olyan, mint aki megragadt a két állapot között. Aztán szépen lassan hatalmas mosolyra húzódik a szája.
- Ez…? - kezdi, de ő sem egészen biztos abban, amit mondani akar.
- „Vigaszdíj." - felelem, és magamban hozzáteszem, hogy jobban teszi, ha beosztja egy időre, mert többet nem csinálok ilyet…
Valószínűleg olyan vörös lehetek, mint egy túlérett paradicsom. Neil persze üdvözült kifejezéssel pattan fel a padról.
- Úgy örülök! - mondja, mintha nem látszana amúgy is. Ha a boldogság áramot termelne, szerintem Neil egész Kanadát ki tudná világítani. De aztán megköszörüli a torkát, bár nem igazán tudom eldönteni, hogy a betegség miatt, vagy mert valami komolyabbat akar mondani, és folytatja. - Én, tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de még a meccs előtt eldöntöttem valamit. Azt, hogy ha veszítünk, akkor feladom ezt az egészet. Mármint, téged… Ha nyerünk, akkor viszont van egy kis esélyem. Mindent a szerencsére bíztam. És igaz, hogy vesztettünk, de úgy tűnik, mégis van esélyem.
Az utolsó mondatnál már szabályosan tátott szájjal meredek rá. Egyrészt azért, mert komolyan volt olyan hülye, hogy egy focimeccsre bízzon egy ilyen dolgot, másrészt azért, mert végül én voltam az, aki eldöntötte ezt az egészet. Jó, igaz, kár lenne tagadni, hogy kedvelem. De hogy úgy…? Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
De ahogy Neil mosolyát elnézem, valahogy én is jobban érzem magam. És ez még ijesztőbb mint az, hogy untam az olvasást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése