Mondd... 6. fejezet

Testvérek



Ha valaki kérdezné, fogalmam sincs, mit keresek itt. Egyáltalán nem értem, hogy mit csinálok, egy őrjöngő tömeggel körülöttem, mikor kifejezetten utálom az ilyet. Pedig mégis itt ülök a lelátó szélén, és várom, hogy kezdődjön a meccs...
Neilnek sikerült rávennie, hogy tényleg eljöjjek. Habár, jelen pillanatban is azt gondolom, hogy ez egy nagyon nagy hiba volt tőlem... De nem tudok mit tenni, nagyon meggyőző tud lenni. A célját pedig egy igen primitív de hatásos módszerrel érte el: egész héten ezzel zaklatott. Végül már az égre is megesküdtem neki, hogy itt leszek, és hát... itt is vagyok.
Én a lelátó szélén ülök, lent, jól elrejtőzve, de Neil még így is észrevesz. Mikor a pályára lép, rám vigyorog. Én is megpróbálkozom egy mosolyszerűvel, de nem sikerül. Túlságosan ideges vagyok, nem szeretem a tömeget. Nem szeretem a zajt. Nem szeretem a focit. Mit keresek én itt?
Alig várom, hogy elkezdődjön a meccs. Aztán, hogy vége legyen, és végre hazamehessek. Igazából nem értem miért volt olyan fontos, hogy eljöjjek. Nem hinném, hogy Neil hiányt szenved a szurkolókban, vagy ilyesmi. És egyébként is, eléggé rossz ötlet pont engem elhívni egy meccsre, hogy biztassak valakit. Vicces. Ezt ő sem gondolhatta komolyan...
Hoppá, egy gól. Méghozzá a mi csapatunknak. A tömeg őrjöng, én pedig ülve maradok, és összébb húzom magam. Nem pont ilyennek szeretem a szombat délutánjaimat. Szívesebben lennék otthon, mondjuk egy könyv társaságában...
A meccs folytatódik tovább, a tömeg viszonylag lenyugszik. Én, lévén, hogy nem igazán értek a focihoz, egyszerűen csak Neilt figyelem. Végül is, csak miatta vagyok itt. A focicsapat... sőt, az iskola többi tagjával sem ápolok túl szoros baráti köteléket. Igazából semmilyet sem.
Eléggé halványan azért emlékszem, hogy mikor kicsi voltam az apám rá tudott venni, hogy focizzak vele. Bár nem sok mindenre emlékszem. Van egy eléggé homályos emlékem, amiben egy labdával fejbe dobom a nővéremet, aki ezután végig kerget az udvaron. Ez még a régi, az első házunknál volt, ennyi biztos. De még eléggé kicsi lehettem. Azt hiszem, ezután minden érdeklődésem meg is szűnt a sportok iránt...
Nos, ahogy elnézem Neilt, biztos vagyok benne, hogy az apja vele sokkal többet focizott gyerekkorában. Egészen azóta, hogy a pályára lépett, szüntelenül vigyorog. Látszik rajta, hogy élvezi a játékot. Igazából, egészen olyan, mint egy gyerek, amikor megkapja a karácsonyi ajándékát, amit már régóta várt. Főleg, mikor végre rúg egy gólt.
A közönség ismét őrjöng, ő pedig végigrohan a pályán, örömében ugrál, és végül egy pillanatra rám vigyorog. Nem tudok mit tenni, visszamosolygok.
El sem tudom képzelni, honnan van neki ennyi energiája. Én azt hiszem egy kör után ájultan hevernék a pálya szélén... Na jó, végül is, mintha említett volna valami olyasmit, hogy kissé hiperaktív lenne...
Rövid időn belül a csapatunk szerez még egy gólt, majd kapnak is válaszul kettőt. Nem nevezném túl izgalmasnak a focit, hiszen csak egy maroknyi ember rohangál egy labda után... Tényleg nem az én világom, de azért el kell ismernem, hogy magamban szorítok a csapatunknak. Na jó, inkább csak Neilnek, mert a többieket nem szívlelem...
A szünet után ismét röpködnek a gólok, de azért a csapatunk vezet.
Azt azért el kell ismernem, hogy az utolsó percekben egy kicsit izgulok. Igaz, hogy a mi iskolánk vezet, nem kérdéses, ki nyer, de Neil éppen azon van, hogy rúgjon még egy gólt. Magamban szurkolok neki. Sikerül, és ismét úgy ujjong, mint egy gyerek.
Meg persze a közönség is. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán ülve maradt. Innentől kezdve nem kérdéses a csapatunk győzelme. Pár percen belül vége is a meccsnek, én pedig, még mielőtt a tömeg megindulna, gyorsan leslisszolok a lelátóról.
De aztán meg is állok. Mit csináljak?
Legszívesebben indulnék is haza, de... Neil kért meg, hogy jöjjek el. Talán meg kellene várnom, vagy ilyesmi. A pálya felé pillantok, de a csapat még nem jött el. A szurkolók többsége viszont már igen. Teszek egy pár lépést az öltöző felé, de aztán vissza is fordulok.
Nem várom meg, keressen meg, ha akar. Végül is csak azért áldoztam rá 90 percet az életemből, mert nem hagyott békén. Örülhet, hogy egyáltalán itt voltam, nem kell megvárnom.
Mikor azonban újra a pálya felé pillantok, meglátom őt. Vigyorog, és felém közelít. Sőt, inkább rohan. Időm sincsen reagálni, mert a következő pillanatban a nyakamba veti magát.
- Dimitri! - harsogja, mintha halláskárosult lennék. Én meg moccanni sem bírok. Egyrészt, ritkán fordul elő, hogy csak úgy spontán megölel valaki, és kissé elszoktam tőle. Másrészt, mert nem elhanyagolható tény, hogy másfél órát rohangált értelmetlenül össze-vissza az imént, és csurom vizes. - Köszi, hogy eljöttél, nagyon örültem! - mondja. Hát, azt látom. De legalább végre elenged.
Kicsit hátrébb lép, hogy kifújja magát. Látom még mindig dolgozik benne az adrenalin... Vesz pár mély levegőt, aztán újra megszólal.
- Megvárnál, kérlek? - kérdezi. Már válaszolnék is, hogy inkább nem, szeretnék már hazamenni, de még mielőtt elkezdeném, folytatja. - Csak szeretnék kérdezni valamit. Meg mehetnénk együtt haza. Ígérem gyorsan elkészülök. Kérlek!
Bólintok, ő pedig el is indul az öltöző felé. - Sietek, és köszi! - szól még vissza, majd eltűnik a szemem elől.
A fenébe ezzel a sráccal. Ha legalább vesztettek volna, akkor nem lenne ennyire feldobva, és nem lenne ilyen boldog, és könnyen nemet tudnék neki mondani. Nem volt szíven elrontani a jókedvét... Tiszta hülye vagyok.
Körülbelül tíz perc múlva bukkan fel ismét, eléggé csapzottan, biztos vagyok benne, hogy nagyon kapkodhatott. De ugyanúgy vigyorog.
- Mehetünk? - kérdezi. Bólintok, és el is indulok. Nincs kedvem tovább itt ácsorogni, hűvös van, és egyre jobban fázom.
Út közben egy ideig meg sem szólal. Majd, amikor mégis, a játékról kezd beszélni. Én csak hallgatom. Elsétálunk a buszmegálló mellet. Ez már amolyan szokássá vált, már ha lehet annak nevezni valamit, ami egy hete tart... Amikor vele megyek haza, sétálunk. Igazából nem lakom messze, ő pedig csak egy megállóval lakik lejjebb.
Neil lelkesen magyaráz a meccsről, én pedig bólogatok. Az igazság az, hogy nem teljesen értek mindent... Hirtelen megtorpanok, Neil pedig felém fordul. El is felejtettem...
- „Gratulálok!" – mutatom neki. Meglepetten pislog rám. – „Elfelejtettem eddig mondani..."
Elmosolyodik. Aztán egyszer csak itt terem előttem. Megcsókol. Az egész csak egy másodpercig tart, aztán hátrahúzódik. Sőt, egyből három lépést hátrál, majd bocsánatkérő arccal néz rám, és csak ennyit mondd: - Izé...
Hát, ezzel rengeteget segített... Fogalmam sincs miért, de az egész valahogy annyira vicces. Egyszerűen csak elmosolyodom, pedig inkább dühösnek kellene lennem. Vagy legalább meglepettnek... de az a helyzet, hogy valahol számítottam ilyesmire. Végül is, Neil elmondta, hogy kedvel, és én nem ráztam le, úgyhogy... mondhatjuk, hogy meg sem lepődtem.
Ő viszont annál inkább. Látszik rajta, hogy nem ezt a reakciót várta tőlem.
Tovább sétálok. Ő pedig követ.
- Izé... - ismétli. A hangján is hallatszik, hogy tanácstalan. - Nem haragszol? - kérdezi. Nem válaszolok. Nem is tudom mit feleljek. Jelen pillanatban tényleg nem vagyok dühös. De fogalmam sincs, mit fogok gondolni, mikor észhez térek. Mert most nem vagyok magamnál, az biztos. Ugyanis még mindig mosolygok. - Öhm. Akkor... - hallom a hangját újra, de már nem olyan bizonytalan. – Mondjuk, lehetne, hogy... vegyük ezt úgy, mint a jutalmamat, mert nyertünk, jó? - Most már elnevetem magam. Biztosan megőrültem.
Visszafordulok. Neil teljesen elvörösödve, értetlenül mered rám. Megrázom a fejem, nincs semmi baj. Elmosolyodik, majd tovább indulunk.
Az út további perceiben nem szólal meg. Most érzem csak, hogy milyen ideges vagyok. A szívem kalapál, a gyomrom pedig görcsöl. Az agyam pedig szünet nélkül zakatol.
Mikor elérünk a kereszteződéshez, ahol el szoktunk válni, valahogy erős késztetést érzek arra, hogy elrohanjak, és meg se álljak a házunkig. De nyugalmat erőltetlek magamra.
- Amit kérdezni akartam... - szólal meg Neil, így kénytelen vagyok felé fordulni. - szóval, arról lenne szó, hogy holnap ráérsz-e. - Felvonom a szemöldököm, és eléggé furcsán nézhetek, mert azonnal mentegetőzni kezd. - Nem miattam! Vagyis de... vagyis mégsem... - megköszörüli a torkát, majd miután összeszedte a gondolatait, folytatja: - Az a helyzet, hogy a húgom itt van. És hát... meséltem neki rólad, és szeretne találkozni veled. Nem túl sok olyan emberrel találkozik, akik értik a jelbeszédet, úgyhogy... Vagy ha nem érsz rá, nem gond, megértem...
Megvonom a vállam.
- „Mikor?" - kérdezem. Mikor ezt kérdezem, az arca szinte felragyog. Már-már ijesztő is lehetne a dolog, hogy ennyire örül ennek.
- Mondjuk, olyan 3 körül megfelel? Itt a buszmegállóban.
Bólintok. Majd megfordulok, és elindulok a házunk felé.
- Akkor holnap. - hallom a hátam mögül. - És köszönöm.
Egy pillanatra nem igazán értem, mit is. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem a holnapi találkozóra gondolt.


Hajszálpontosan három óra van, és én itt állok a buszmegállóban. Teljesen egyedül. Csak remélni tudom, hogy Neil hamar ideér a húgával, mert a szél úgy döntött, hogy ma egy kisebb orkán erősségével fog fújni, és nincs túl kellemes időjárás. Beállok a reklámplakát mögé, ami legalább egy kicsit felfogja a szelet.
Az éjjel nem igazán ment az alvás, amit igazán csak most érzek meg. Fáradt vagyok, és a szemem alatt is sötét karikák húzódnak.
A nővérem szerint úgy nézek ki, mintha valami halálos, vagy legalábbis súlyos betegségben szenvednék. Ő már csak tudja, a kórházban dolgozik... De szeret túlozni. Legalábbis remélem, most sem gondolta ezt komolyan... Viszont, mikor megtudta, hogy programom van délutánra, majd kiugrott a bőréből. Vagyis, inkább akkor, mikor megtudta, hogy nem egyedül megyek. Utoljára ilyen azt hiszem, évekkel ezelőtt volt. Komolyan, Marla úgy örült, mintha legalább azt mondtam volna neki, hogy nyert a lottón. Túl sokat aggódik értem...
Kinézek a tábla mögül. Az utca végén éppen feltűnik Neil és a húga. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek...
Ahogy a lányt elnézem, 2 vagy 3 évvel lehet fiatalabb nála. Alacsony, vékony és meglehetősen visszahúzódónak tűnik, nem úgy mint a bátyja. Viszont a hajuk színe, a szemük és az arcuk nagyon hasonló. Én és a nővérem nem hasonlítunk ennyire...
Már csak azon, ahogy az utcán jönnek, lehet látni, mennyire különböznek. A lány csak nagyon halványan mosolyog egyet felém, ezzel szemben Neil viszont széles vigyorral közeledik felém. Erről eszembe jut a tegnap este, és egy kellemetlen érzés keletkezik a gyomromban.
Mikor oda érnek hozzám Neil csak int egyet, majd bemutatja a húgát. Kicsit meg is lepődöm először, hogy a jelbeszédet használja, de aztán eszembe jut, hogy miért.
Rachel csak köszön, látszik rajta, hogy zavarban van. Nem csodálom, én sem találkozom gyakran olyanokkal, akik megértenek.
Amíg a buszra várunk nem sok minden történik. Hamar kiderül, hogy Rachel nem csak visszahúzódónak néz ki, az is. Jóformán csak a bátyja beszél, ő néha-néha bólint, nem sok mindent árul el.
Végül megérkezik a busz, mi pedig felszállunk. A városközpontban kötünk ki, ott is végül egy gyorsétteremnél, ahol leülünk beszélgetni. Vagyis, jóformán csak Neil és én. Egy kis idő után azért a húga is bekapcsolódik. Apró semmiségekről van csak szó. Az egész valahogy olyan, mint a filmekben. Nem igazán fordult még velem elő ilyesmi, hogy elmenjek szórakozni. Tudom magam is, hogy ez nem igazán normális, főleg az én koromban, de mindig is úgy gondoltam, ez nem az én világom. Jobb nekem egyedül. Most viszont, olyan békés, és furcsa módon megnyugtató, hogy itt ülök, és másokkal beszélgetek. Még ha nem is szavakkal...
Jó pár ember furcsán mered ránk, de most ez sem tud zavarni. Túl jól érzem magam ahhoz.
Egészen addig, amíg Rachel el nem megy a mosdóba.
Neil továbbra is vigyorog rám. Kicsit furcsán érzem magam így kettesben vele. Remélem a húga minél hamarabb visszaér.
- „Kedvel téged." - közli velem Neil, még mindig mutogatva. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt csak baráti értelemben érti. - „Ennek örülök. Nem sok emberrel beszélget. Még azok közül sem, akik értik a jelbeszédet." - magyarázza. Ez egy kicsit hízelgő. - „De ez nem olyan meglepő." - teszi még hozzá. Felvonom a szemöldököm. - „Sok mindenben egyetértünk."
Csak sejteni tudom, milyen arckifejezéssel meredhetek ezután rá. Egyszerűen nem is tudom, hogy mit kellene erre reagálnom, úgyhogy mikor Rachel visszaérkezik, inkább az innivalómmal kötöm le a figyelmemet, és csak a szemem sarkából látom, hogy Neil továbbra is boldogan vigyorog.
Ez valószínűleg a tegnap estinek köszönhető. Le kellett volna teremtenem, vagy legalább faképnél hagynom, akkor nem mondana ilyeneket. Vagyis, csak gondolom. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondattal is zavarba tudnak hozni. Neki sikerült.
De valahogy nem is tudom, hogy ez most rossz-e. Az igaz, hogy nem szoktam hozzá ehhez, de... valahogy, attól, hogy kissé kínosnak érzem, nem zavar.
Akárhogy is, a nap további részében nem vagyok hajlandó a vigyorát bámulni.
Már csak azért sem, mert valahogy olyan érzésem lesz tőle, mintha nekem is mosolyognom kellene.
Te jó ég, mi lesz még itt?