Mondd... 5. fejezet

A megoldás



Hétfő reggel egy cetli fogad a szekrényemen. Nincs rajta aláírás, de nem kell találgatnom, ki írhatta... De nem egy bocsánatkérő levél, vagy ilyesmi, nem a pénteken történteket magyarázza benne, egyszerűen csak két sor, miszerint a táskámat az összes holmimmal a tanáriban találom meg. Legalább tudom, hol keressem.
Olyan gyorsan rohantam el, hogy mindenemet itt hagytam a suliban. A pénteki eset után, egyszerűen csak elmenekültem, és bezárkóztam a szobámba. Azt gondoltam, hogy hála Neilnek, megint egy álmatlan éjszaka elé nézek, de tévednem kellett... Hiába is gondoltam folyton arra, ami történt, egyszer csak elnyomott az álom. Régen aludtam már olyan nyugodtan...
De sajnos a hétvégém még így is az ezen való rágódással ment el. Az egészben az bosszantott a legjobban, hogy nem tudtam rájönni, miért tette... Persze, persze, számtalan ötletem van erre is, de mégis, melyik lehet az igazi? Egyébként is... Nem tudom, hogy mi a fenét reagáljak erre.
Vagy, hogy egyáltalán mit tegyek, ha összetalálkozom vele... Mert tudom, hogy találkozom vele. Meg sem próbáltam magam abba a hitbe ringatni, hogy elkerülhetem... Ismerem már annyira, hogy tudjam, úgyis megkeres majd... Vagy ha nem, akkor majd én őt. Mert muszáj tisztázni ezt.
Vicces, mert eldönteni könnyű volt, de ha csak rágondolok, a gyomrom egyből görcsbe rándul. Addig bátor valaki, amíg csak beszélnie kell róla... aztán azt megtenni... Előbb-utóbb úgyis találkoznom kell vele, ha más nem, akkor valamelyik közös óránkon...
Sóhajtva veszem az utam a tanári felé. Az összegyűrt cetlit a zsebembe süllyesztem, és megpróbálom Neilt kirekeszteni a fejemből.
Már óra van, így legalább most biztosan nem futok össze vele. Egy árva lélek sincs sehol.
Jó lenne, ha az órákon tudnék koncentrálni, ugyanis, a könyveim és füzeteim híján semmiből sem készültem, házim sincs, ami miatt biztosan beszerzek pár kellemetlen jegyet... Egész jó a memóriám, úgyhogy nem kell sokat tanulnom, de azért ha nincs miből, az más...
A tanári előtt megállok. Azon gondolkodom, hogy fogom közölni, miért is jöttem. De mielőtt elhatározásra jutnék, egy nő jön ki az ajtón, majd rám se nézve elsétál mellettem. Nem ismerem, de láttam már egy párszor... azt hiszem, történelmet tanít... Visszafordulok az ajtó felé, és bekopogok. Nem érkezik válasz, úgyhogy benyitok. Sehol senki. Ez nem igaz, mindenkinek órája van? De talán jobb is így... legalább nem kell kézzel-lábbal mutogatva elmagyaráznom, hogy miért jöttem. Körbenézek. Szép, tágas helyiség, délre néző ablakokkal. Sokkal kellemesebb, mint a szürke osztálytermek. Ha így nézne ki minden terem, a diákok biztosan szívesebben járnának órára...
Vajon merre lehet a táskám? Fogalmam sincs, hol keressem.
Elhaladok a tantermek kulcsai és a naplók mellett... Komolyan mondom, nem őrzik eléggé ezeket a dolgokat. Én is csak úgy besétáltam. Aztán pedig csodálkoznak, ha valami eltűnik.
Megvan! Észreveszem a holmimat az egyik fotelre van ledobva a sarokban. Már a kezemben tartom, mikor eszembe jut... Talán írnom kellene egy cetlit, hogy elvittem. A táskámból előhalászok egy füzetet, és egy kitépett lapra gyorsan felfirkálom, hogy itt jártam, és köszönöm, hogy vigyáztak a holmimra, ilyenek. Aztán, azt otthagyom a fotelen. Nem tudom, észreveszik-e majd, vagy sem, de én megpróbáltam.
Az iskola még mindig üres, és úgy gondolom, nincs sok értelme bemennem már az első órára, az amúgy is fizika, ami valljuk be, nem az erősségem. Nem vagyok az a lógós típus, de ennyit még én is megengedhetek magamnak... Úgyhogy inkább az udvar felé veszem az irányt, és letelepszem az egyik fa tövében, úgy, hogy ne látszódjam az ablakokból.
Nem akarok gondolkodni, főleg nem a Neillel kapcsolatos dolgokról, ezért előveszek egy könyvet. Az olvasás rendszerint le tud kötni... de most persze nem. Hiába bámulom a lapokat, egyszerűen nem jutnak el a szavak az agyamig... az ugyanis, veszettül dolgozik, és minden olyat előhoz, amire most nagyon nem szeretnék gondolni...

A nap további részében minden órámon részt veszek, még ha ez rettenetes kínszenvedés is... Az órák hol túl lassan, hol pedig túl gyorsan telnek el, és én hirtelen nem is tudom, melyik a jobb... gyorsan túlesni rajta, vagy húzni, ameddig csak lehet. Persze, az agyam azt mondja, hogy jobb minél hamarabb meglenni... keressem meg Neilt, vagy, legalábbis, ha szembe jön velem a folyosón, ne meneküljek el, hanem beszéljek vele. Csak úgy tűnik, hogy az agyam nincs jóban a lábammal, mert az teljesen mást cselekszik. Egyszer, mintha őt láttam volna, és nem is kellett több, szinte rohantam az ellenkező irányba. Rosszul érzem magam... ideges vagyok. Egyik órán sem vagyok képes figyelni, csak az ablakon bámulok kifelé. Egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy Neil osztálya odakint van. A gyomrom, ha ez lehetséges, még kisebbre zsugorodik. Hirtelen kapom el a tekintetem... azt hiszem, észrevett engem...

Nos, úgy tűnik, az ész mégis győzedelmeskedett a gyomorgörcs felett... Mert, bár már jó ideje vége van a tanításnak, én még mindig itt vagyok az iskolában. Ráadásul, a sportpálya környékén. Egészen pontosan, az öltözőknél.
Most lett vége az edzésnek, és arra várok, hogy Neil felbukkanjon. Igazából, az énem egyik része, inkább annak szurkol, hogy ki se jöjjön onnan többet. De ezt a felemet megpróbálom elnyomni...
Néhányan már szálingóznak kifelé. Nem igazán törődnek velem, aminek én csak örülök. Felismerek közülük néhányat. Ők az „zaklatóim" az első hétről. Ők löktek Neil elé, és, ha azt vesszük, akkor ők okozták ezt az egészet... Vágok egy grimaszt a hátuknak, és...
... a talaj kicsúszik a lábam alól.

Elterülök a földön.

Egy újabb csoport bika röhögve megy el mellettem. A hátam fáj, olyan erősen taszított el valamelyikük.
Hülye vagyok, hogy egyáltalán az ő területükre merészkedtem... Feltápászkodom a porból. A salak szépen felhorzsolta az alkaromat, még így ruhán keresztül is... de, így legalább már nem látszanak a karmolás nyomok... Most már egy hatalmas horzsolás az egész... Ami vérzik, és nagyon csíp.
Leülök, ott ahol vagyok, már nem igazán érdekel, így is tiszta por és kosz lettem. Feltúrom a táskám, hogy találjak egy zsebkendőt, amivel nagyjából le tudnám törölni...
Csak a szemem sarkából látom, hogy valaki megáll előttem.
Felnézek. Ő az.
Nyelek egyet. A gyomrom már csak mikroszkóppal látható.
Meglepetten néz le rám. Látom rajta, hogy keresi a szavakat, nem nagyon tud mit mondani.
Felém nyújtja a kezét. Nem tudom, elfogadjam-e.
- Be kellene kötözni... - préseli ki magából végül, és fejével a karom felé int. - Az öltözőben van elsősegély doboz...
Megfogom a kezét, ő pedig felsegít. Amennyire tudom, leporolom a ruhámat. Kerülöm a tekintetét. Beszélni vele egy dolog, de nem igazán akaródzik a szemébe néznem... A táskámért nyúlnék, de ő felveszi helyettem.
Követem őt az öltözőbe, a szívem pedig ki akar ugrani a helyéről...

Néhány perccel később ez egyik padon ülök, Neil pedig előttem térdel, és körülbelül harmadszorra próbálja újra bekötözni a kezem. Ez vicces is lehetne, ha nem jutna eszembe minden egyes alkalommal, amikor hozzám ér a pénteki... Az alatt az idő alatt, amíg lemostam a horzsolást, és megkereste az elsősegély dobozt, lefertőtlenítette a sebem, és ilyenek... nos, ez alatt a tíz perc alatt egy árva szót sem szólt egyikünk sem.
Nem néz rám, én pedig az arcát kémlelem. Látszik rajta, hogy zavarban van, és kényelmetlenül érzi magát. El sem merem képzelni, hogy akkor az én arcom milyen lehet.
Egyszer csak felpillant rám, én pedig már nem tudok mit tenni, a tekintetünk találkozik. Sóhajt egyet, megköszörüli a torkát, majd megszólal.
- Sajnálom. Mármint a múltkorit... Öhm... - vesz egy mély levegőt. Nem nehéz megmondani, hogy ő is eléggé izgul... - Nézd, én... én tényleg kedvellek, de ez akkor is hülyeség volt... nem kellett volna.
Na álljunk csak meg egy percre! Tényleg azt mondta, hogy kedvel? Sajnos, ezek után fel sem merül bennem, hogy baráti értelemben gondolja... Te jó ég... Még soha senki nem mondta, hogy kedvel. Nem hinném, hogy bárki is gondolt volna így rám. Vagy, legalábbis nem tudtam róla. De ezt akkor sem egy sráctól vártam volna először.
Neil meglepetten kapja fel a fejét. Oh, szóval az a nyikkanás szerű hang nem csak a fejemben volt hallható...
- Én... én tudom, hogy nem számítottál erre. Jó, igazából én sem... - elvörösödik... Ezt inkább nekem kellene, azt hiszem. - Ez csak így alakult. Mire észbe kaptam, már itt tartottam... De... öhm... Nem vagyok meleg, vagy ilyesmi... Mármint, volt már pár barátnőm is, meg minden, de... nem ez lenne az első, hogy megtetszik egy srác...
Jó. Remek. Nem meleg, csak biszex. Máris sokkal jobb a helyzet... A fenébe! De egyszerűen nem tudok dühös lenni rá. Látszik rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne, és nem hinném, hogy ezt bárkinek is elmondta volna valaha...
Sóhajtok egyet. Hogy a fenébe keveredtem egy ilyen lehetetlen helyzetbe? Amikor ide jöttem, úgy gondoltam, hogy itt is ugyanolyan lesz minden, mint az eddigi sulikban. Egy hatalmasat tévedtem, mert itt van ő... És nem is tudom eldönteni, hogy ez most egy jó, vagy egy rossz dolog...
- Lehet, hogy hülyeség most ilyet kérni... Sőt, biztos. Mert elhiszem, hogy most a pokolba kívánsz engem, meg ilyesmik. Megértem, ha látni sem akarsz... de, ha lehetne... Ha van egy kis esély rá, akkor kérlek, ne utálj meg érte. - Nem, nem kívánom én sehova. Hogy a fenébe utálhatnám meg, amikor ilyen szemekkel néz...? Mint egy ijedt kisállat... Már megráznám a fejem, hogy semmi baj, amikor újra megszólal. - Igazából... szeretném ha barátok maradnánk.
Na, ez most úgy hangzott, mint a filmekben a szakítások után.
- „Miért? Hiszen van egy csomó barátod..." - ez az első, ami eszembe jut... Minek kellenék én neki? Itt van a focicsapat, meg ki tudja még hányan... De ő értetlenül pislog rám. - „A focisok, meg..." - nem tudom befejezni, mert félbeszakít.
- Mi? – csodálkozva mered rám, majd zavartan elneveti magát. - Hát... az az igazság, hogy nem igazán jövök ki a többi taggal... Tudod, köztük én vagyok a kakukktojás. Nem igazán kedvelnek engem, és ami azt illeti, én sem őket... Nincs semmilyen közös témánk, és a pályán kívül nem is igen találkozom velük.
Na jó, ez most azért meglepett. Neilt mindig is eléggé népszerűnek hittem, de ha most jobban belegondolok, nem láttam még kétszer ugyanazzal az emberrel a folyosón... Sőt, a legtöbbször mindig egyedül van...
- De veled tudok beszélgetni. - Azért azt nem nevezném annak. Főleg, hogy csak ő beszél. Én mutogatok... - Te sokkal érdekesebb vagy, mint az egész focicsapat együtt.
Ebből elég. Eddig csak egyetlen ember, egy pszichológus nevezett érdekesnek, de azt hiszem, ő másra gondolt akkor...
Neilre pillantok, ő pedig könyörgő tekintettel néz vissza rám... Sóhajtok egyet.
- „Rendben. Azt hiszem."
- Komolyan? - valósággal felderül az arca. Úgy néz ki, mint aki most nyert a lottón egy szép kis összeget. - Nagyon örülök. - ezt mondania sem kell, látszik rajta. Visszafordul a kötéshez, és gyorsan befejezi. Ezek szerint ért ő ehhez, ha akar... vagy, ha nem ideges.
Végül is, hogy mondhattam volna neki azt, hogy többé ne jöjjön a közelembe, mikor vannak közös óráink? És egyébként is, most, hogy úgy tűnt, elveszíthetem, hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy legyen egy barátom... vagy, legalábbis olyasmim...
- Na, ez kész. - mondja, és elkezdi összepakolni a dobozt. - Bocs, nem lett a legjobb...
- „Semmi baj. Köszönöm."
Aztán, miután minden a helyére került, megáll előttem csípőre tett kézzel, és vigyorog.
- Pénteken meccsünk lesz. - közli. Bólintok. Jó, legyen, sok sikert. Ő erre ráncolja a homlokát. – Ezzel arra akartam célozni, hogy jó lenne, ha eljönnél.
- „Nem én vagyok a legjobb közönség. Nem értek a focihoz." - tiltakozom. Dehogy megyek, tömeg van, és zaj.
- De nem játszani kell, csak nézni. Szurkolhatnál nekem.
Ilyenkor eszembe jut a kérdés: Vajon feltűnt neki, hogy nem beszélek? Felvonom a szemöldököm.
- Vagy legalább ott lehetnél... - nem tudom, hogy egy ilyen „lelkizős" beszélgetés után, amilyen az előbbi volt, hogy tud ilyen gyorsan témát váltani. Az előbb vallotta be, hogy kicsit többnek tart egyszerű barátnál, most meg elhív a meccsükre... Gyorsan túltette magát a dolgokon. De a fenébe is, most is olyan könyörgően néz rám, hogy megadom magam.
Megvonom a vállam.
- „Jó, elmehetek..."