Mondd... 4. fejezet

Festékfolt


Nem tudok aludni. Nagyon is fáradt vagyok, minden vágyam az, hogy végre elaludjak, különösen, mivel holnap iskola, és muszáj lesz mennem, de nem megy. A testem fáradt, az agyam nem. Hiába próbálkozom, sehogy sem akar kikapcsolni, folyton csak pörög, és egy csomó olyan esemény is beugrik, amire nem szívesen emlékeznék, de a tudatalatti ma nem kegyelmez. Tessék, itt van, nézz végig mindent újra...
Átölelem a hasam... úgy érzem, kezd hányingerem lenni.
Felülök, és kibámulok az ablakon. Az utca sötét, az egyik lámpa pislákol. Sehol egy lélek, mindenki alszik. Csak én figyelem az utcát ilyenkor. Körbenézek a szobámban, alig látom a dolgokat, minden elmosódik a sötétben. Az éjszaka közepén járunk.
Ránézek az órámra. Negyed kettő. Forgolódom, próbálok valami kényelmes pózt találni. Egyszer csak hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó. Marla lesz az, most ért haza a kórházból. Hallom a lépcső nyikorgását, a folyosón kattan a villany, a szobám ajtaja résnyire nyílik, én pedig alszom. Legalábbis megpróbálom eljátszani, és úgy tűnik sikerrel, mert a nővérem odébb áll. Nem, nem akarom most azt hallgatni, hogy jól vagyok-e, vagy, hogy miért nem alszom még... vagy azt, hogy anya rosszabbul van-e, vagy sem...
Végigsimítok a bal karomon lévő hosszú karmolás nyomokon.
Anya megint kórházban van. Alig egy hetet volt itthon.
Ma reggel, pont, mikor már indultam volna suliba, rohama lett. Fogalmam sincs, mi válthatta ki. Ez volt az első, hogy egyedül kellett megpróbálnom lenyugtatni. Nem igazán ment... Ennek az eredményei a kezemet borító sebek...
Küldtem egy üzenetet a nővéremnek. Pár perc alatt kiért a mentőkkel, én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy megint elviszik anyát. Marla azt mondta, nem kell iskolába mennem, majd elment, hogy anyával legyen. Én is menni akartam, de a lábam nem mozdult, sóbálvánnyá váltam.
Egész nap a szobámban ültem, egy teljesen üres házban...
Rosszul érzem magam, hogy nem tudok segíteni a családomnak.
Az egész éjszakát átvirrasztom.


Egyáltalán nem vagyok képes figyelni az órákon. De péntek lévén a többi diák sem próbálkozik ilyesmivel. Azt hiszem, nekem az sem segít, hogy semmit sem aludtam. Úgy érzem, mintha a körülöttem lévő világot egy buborékon keresztül nézném, és csak nagyon kevés dolog jut el hozzám. Rettenetesen fáradtnak érzem magam, de soha nem voltam képes arra, hogy iskolában aludjak... Micsoda pech.
Az egyik szünetben látom Neilt, de valahogy nagyon nem akarok vele találkozni, úgyhogy gyorsan egy másik folyosó felé veszem az utam.
Nem akarok beszélni vele. Nem mintha mással tudnék... Szerintem ő az egyetlen az egész iskolában aki tudja a nevem... vagy egyáltalán azt, hogy létezem. Nos igen, az a pár napos hírnév, ami az ideérkezésem után lengett körül, hál' Istennek elmúlt... A legtöbben már nem tudják, ki vagyok. És én ennek csak örülni tudok.
Viszont Neil... nos, úgy néz ki, szereztem egy barátot. Nyolc éves korom óta nem igazán ment az ilyesmi. Kisgyerekként az ember mindenkivel jóban van, aztán úgy tizenkét-tizenhárom éves kortól már nem mindegy, kivel barátkozol. Ami engem illetett ilyen idős koromban, senkivel sem akartam jóban lenni... és ez be is jött, nem voltak barátaim. Mostanáig. Mert most akadt egy önként vállalkozó, Neil személyében.
Jó, persze régebben ahányszor új iskolába kerültem, mindig akadt valaki, aki nagyon a „szegény néma srác barátja" címet akarta, de pár nap után mindig rájöttek, hogy jól megvagyok egyedül...
De az a helyzet, hogy ezt a srácot nem akarom annyira lerázni. A találkozásaink főleg az irodalom és rajzórákra szűkültek, meg néha, mikor belébotlom a folyosón, és ez így pont megfelel. Nincs szükségem arra, hogy valaki mindig a nyakamon lógjon.
Ha Marla megtudná, hogy szereztem egy barátot, még ha Neilt nem is nevezném teljesen annak, elájulna a boldogságtól. Nem kell többé szegény antiszociális öcsikéje miatt is aggódni, kezd társasági emberré válni.
Azt hiszem, tényleg megmondom neki. Legalább eggyel kevesebb gondja lesz...

Matek órán ülök, és az ablakon bámulok kifelé. Álmos vagyok, nagyon, nagyon álmos. Szinte nem is hallom, miről beszél a tanár...
Valakit kihívnak a táblához.
Hirtelen beugrik a régi házunk. Ahol gyerek voltam. Akkor még apa is velünk volt. Megpróbálom felidézni a régi szobámat... Sokkal jobban szerettem, mint a mostanit, vagy bármelyik másik előzőt. Nem hiába, ott nyolc évet töltöttem...
Képzeletben körbejárom a régi házat. Ha belegondolok, a mostani egészen hasonlít rá. Szinte ugyanolyan a szobák elhelyezkedése... A fürdő máshol van, és a konyha nagyobb, és a nappali... vérben úszik.
Forogni kezd velem a helyiség, a falakról vér csöpög, menekülni akarok, de nem mozdul a lában. Lenézek, és a felsőmet egy hatalmas, nedves, vörös folt lepi be. A hasamhoz kapok...

Megszólal a csengő.

Az osztály megmozdul, én pedig dermedten ülök a helyemen, a pulóveremet markolva, és alig kapok levegőt. Életemben először aludtam el egy órán. Soha többet nem fogok. Már nem is érzem magam álmosnak...


Neil és én szinte egyszerre érünk a rajzteremhez.
- Hello! - köszön vigyorogva. Én csak biccentek. Nincs olyan hangulatom, hogy magamra erőltessek egy műmosolyt.
Ledobom a táskám a helyünknél, és leülök. Fogalmam sincs mit is fogunk csinálni. Tudom, megbeszéltük, de túl sok minden történt, kiment a fejemből. Leülök, és nézem, ahogy kipakol. Mikor egy köteg ecsetet tesz az asztalra beugrik. Hoppá, arról volt szó, hogy festeni fogunk, én pedig nem hoztam semmit.
Neil rám néz, én sóhajtok egyet.
- Jól vagy? - kérdezi a homlokát ráncolva.
Bólintok. Persze, jól vagyok.
- „Nem aludtam valami jól." - felelem, miután még mindig gyanakodva szemlél.
- Az látszik. - mondja. Tudom mire gondolhat. Valószínűleg a sötét karikákra a szemem alatt, vagy arra, hogy sápadt vagyok, és olyan arcot vágok, mint aki utálja a világot... Tudom, hogy így nézek ki, láttam magam az egyik vitrin szekrény üvegében a folyosón.
- „Nem hoztam festéket. Se semmi mást. Elfelejtettem..." - közlöm vele. Egy percre azt remélem, hogy talán így nem kell majd ma csinálnom semmit, de hamar szertefoszlanak az álmaim...
- Semmi gond, előfordul. Majd adok. - mondja mosolyogva, én pedig most az egyszer, nagyon szívesen letörölném a képéről azt a vigyort...
Előveszi a vázlatait, ezért én is ugyanígy teszek. Kikeresem azt, amit a legutóbb rajzoltam, és amit kiválasztottunk, hogy megcsináljam. Most festve, aztán ki tudja még, hogy hogyan...
Neil képe illik az enyémhez. Az egyik oldalukon összekapcsolódnak. Fogalmam sincs, hogy fogom én ezt megfesteni. Nem igazán vagyok jó ebben... A rajzolás jobban megy.
Jó pár percig ide-oda pakolgatom a dolgaimat, rendezkedek, nincs kedvem elkezdeni... Neil már fest, igaz, nem sok minden van még előtte. Végignézek a festékeken. Az egyik tubust közelebbről is szemügyre veszem. Olajfesték? Nagyszerű, életemben nem festettem még ilyennel, és nem is reméltem, hogy fogok. Elég drága mulatság.
- Mi az? - hallom Neil hangját. Visszateszem a tubust.
- „Még nem festettem ilyennel."
- Ugyan olyan mint a többi. Csak büdösebb. Meg valamivel szebb is. - mondja. - Igazából, én sem szeretem, általában keverem a festékeket... ezeket amúgy is ajándékba kaptam. - magyarázza. Kicsit jobban érzem magam, hogy legalább nem a saját pénzén vett festékét pazarlom, mert az én képem egészen biztosan nem lesz egy remekmű...
Végül csak nekiállok, és valahogy meglepően könnyen megy. Egészen belelendülök. Legalább leköt, és nem gondolkodom hülyeségeken... A színeim eléggé sötétre sikerülnek, Neil képe sokkal világosabb, így azon az oldalon, ahol majd összekapcsolódnak úgy döntök, világosítom egy kicsit. Olyan, mintha onnan jönne a fény. Egész tűrhetőre sikerül, bár, még közel sincs kész. Igyekszem nem elrontani a végéig.
Neil válla fölött átlesve nézem meg a képét. Azonnal meg is állapítom, hogy én mérföldekre vagyok tőle. Persze, ez nem egy meglepő dolog, ő már sokat festhetett, én alig, és amúgy is, ő tehetségesebb mint én, ezt még egy vak is meg tudná állapítani.
De nem tudom jobban megnézni a festményt, mert ekkor megfordul, és... beborít a festék.
A reflexeim még időben riadót fújtak, de nem voltam elég gyors, az arcomat festék fedi. Igaz csak foltokban, de mindenhol ott van. Érzem az orromon, a számon, a szemhéjamon, sőt, mintha még a hajamat is lehúzná egy kicsit....
Óvatosan kinyitom a balszemem, és egy meghökkent Neillel találom szembe magam, aki felváltva néz rám, majd a kezében tartott ecsetre, amin túl sok festék lehetett, mikor megfordult...
- Te jó ég, nagyon sajnálom! - kiállt fel, de olyan hirtelen, hogy összerezzenek. A csoport ránk mered, valaki elkezd nevetni. Ha ez valaki mással történik meg, én is megmosolyognám, de ez így nem vicces. A mai napom csodálatos megkoronázása lesz ez. Remélem azért a festék nem hagy nyomot...
- Izé... le kellene mosni. - mondja Neil, most már halkabban. - Gyere!
Követem, és hálát adok az égnek, hogy óra van, és más nem járkál a folyosókon. Bevezet az egyik mosdóba.
Meglátom magam a tükörben. Úgy nézek ki, mint egy potenciális gyilkos. A festék ugyanis, amiből kaptam, pont vörös, és, bár nem olyan mint a vér, de azért elég hatásos a sápadt bőrömmel és a sötét karikákkal a szemem alatt...
Odalépek a csaphoz, hogy megpróbáljam lemosni. Feltűröm a felsőm ujját, és megnyitom a csapot. De amikor a tükörben meglátom Neil arcát, rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet.
A karmolás nyomokra mered, aztán rám. Találkozik a tekintetünk. Elzárom a csapot, lehúzom a felső ujjait, és felé fordulok.
- Azokat ugye... nem te csináltad? - kérdezi. A hangja bizonytalan. - Mármint... az nem jó, ha te, de ha más tette az sem... szóval... öhm...
Tanácstalanul néz rám. Megrázom a fejem.
- „Nem én voltam. Nincs öngyilkos hajlamom... és a fájdalmat sem szeretem." - felelem neki, és még egy mosollyal is megpróbálkozom, hogy megnyugtassam. - „Véletlen baleset volt."
Még mindig aggódva néz rám, de aztán sóhajt egyet.
- Le kellene szedni a festéket. - mondja, majd a csaphoz lép. Alá tart egy rongyot, aminek az egyik vége már így is festékes, bevizezi és odaáll elém. - Megcsinálod magadnak, vagy...?
Becsukom a szemem, csinálja csak ő. Ha a tükör előtt kell magammal kezdeni valamit, mindig nagyon béna vagyok.
A kendő neves, és hideg. Először a hajamról szedi le a festéket... Mikor végre a szememről is lekerül, nem bírom megállni, hogy nem pislogjak párat.
Lehet, hogy nem kellett volna, mert a gyomrom görcsbe rándul. Eléggé zavarba ejtő helyzet. Az arca túl közel van. Meglepetten néz rám, én pedig inkább újra becsukom a szemem.
Összerezzenek, amikor a hideg kendő az arcomhoz ér. Kínosan érzem magam, inkább szedtem volna le magamnak...
Mikor az orromat kezdi törölgetni, úgy érzem, tüsszentenem kell. Elképzelem, milyen ciki lenne, ha arcon kapná... ettől kicsit jobban érzem magam.
Aztán viszont a számat kezdi el törölgetni, amiről úgy gondolom, tényleg nekem kellett volna, egyrészt, mert ha valaki bejönne, elég furán nézne ki, másrészt, mivel rettentően csiklandoz. Mocorogni kezdek...
- Nyugi, mindjárt kész. - mondja. Nem sokat segít, a gyomrom még mindig görcsben van.
Hálát adok az égnek mikor végre áttér az államra.
Mikor elveszi a kendőt a görcs valamennyire feloldódik, de mikor kinyitom a szemem egyből vissza is tér. Az arca ugyanis, a szükségesnél közelebb van az enyémhez.
Már éppen azon vagyok, hogy hátráljak egy lépést, amikor megmozdul. Csakhogy nem a jó irányba, hanem felém.
A szája az enyémhez ér.
Megcsókol.
Olyan, mintha villám csapna belém, összerándulok. Egy pillanatra minden elsötétül, aztán a karjaim maguktól mozdulnak.
Ellököm magamtól. Nem merek ránézni. A szívem kalapál.
Elrohanok...