Mondd... 3. fejezet

Teória

Az, hogy pár nappal a találkozásunk után, jóformán tátott szájjal ülök az udvaron, egyetlen egy dolognak köszönhető: annak a kisebb kupac papírlapnak, ami az ölemben hever. Igazából nem is maga a papír nyűgöz le... mármint, szeretem én, sőt, áldom azt, aki feltalálta, de így, hogy látom ezeket a rajzokat, nincs túl sok időm a papír csodás mivoltán merengeni...
Mert az az igazság, hogy Neil igenis nagyon tud... Szóval, aki valaha is azt állította, hogy nekem van tehetségem, az még egészen biztosan nem találkozott vele. Egyszerűen elképesztő.
Még az a szerencse, hogy nem is álmodtam volna arról, hogy én valaha is ebből éljek meg, különben most eléggé veszélyeztetve érezném magam. Vagy legalábbis féltékeny lennék...
Ezt meg mégis hol a fenében tanulta? Minden egyes képnél, ami a kezembe akad meglepődöm, pedig mikor az első rajzát megláttam, tudtam, hogy a többi sem lehet rossz. Valahogy mégis furcsa, mert annyira nem megy az ő stílusához. Ha az ember ránéz Neilre az első dolog, ami eszébe jut róla, hogy egy sportolóval találta szembe magát.
Persze ezt nem nehéz kitalálni, hiszen az említett most is a focimezében gubbaszt mellettem, és vigyorogva figyeli, ahogy majd kiesem a tágra nyílt szemeimen...
Hát igen, most lett vége a tanításnak, ő pedig elráncigált magával ide hátra, a focipályához és a kezembe nyomott egy mappát, hogy nézzem meg a rajzait. Ellenkezni esélyem sem volt, és hiába közöltem vele, hogy nálam most nincs semmilyen rajz, ő csak egyszerűen letuszkolt az egyik fa árnyékába és kijelentette, hogy most igenis, végignézem a rajzait... Ahogy akarja... úgysem sietek hazafelé...
A mez pedig azzal magyarázható, hogy nemsokára edzése lesz, mint azt megtudtam. Mintha magamtól nem jöttem volna rá. Így is, szinte percenként sétál el előttünk valaki a csapatból, vagy néhány diák, akik az edzést akarják megnézni, és leplezetlenül bámulnak engem. Tudom, hogy az egész iskolában híre ment már, hogy „néma vagyok" de az az érzésem, hogy most korántsem ezzel keltek ekkora feltűnést. Ennek az oka most talán ő. A focicsapat lelke, vagy mi a szösz. Hallottam, hogy valaki így emlegette a folyosón... Biztos jó játékos lehet, de ami engem illet, felőlem a világbajnokság ünnepelt csillaga is lehetne, mivel marhára hidegen hagy a sport. De azt hiszem, pont ez lehet az oka, hogy miért bámulnak meg engem. Mert én ülök itt mellette, és hozzám jön oda a szünetek alatt, még ha én nem is kérem rá... és én vagyok az, aki most a rajzait nézegeti, és én vagyok az, akit nagyon idegesít, ha megbámulják...
Három lány hangos nevetés közepette sétál el előttünk. Én nagyon próbálok a kezemben lévő lapra összpontosítani, de már nem is látom a képet... felpillantok Neilre, aki küld egy fintort a lányok felé, majd felém fordul.
- Jártam az egyikükkel – magyarázza – de miután szakítottunk, folyton ilyen. Akárhányszor elmegy mellettem, kiröhögnek a barátnőivel... És még ő mondta rám, hogy gyerekes vagyok... Mindegy. Befejezted? – a kezét a mappa felé nyújtja, én pedig belecsúsztatom az utolsó lapot is, és átadom neki. – Szerinted milyen? – kérdezi kissé zavartan. – Mondjuk, ezek csak firkák...
Firkák a nagy francot. Kiállítást lehetne rendezni belőlük! De azért ezt a véleményemet nem osztom meg vele, ne hízzon az egója...
- „Nagyon jók." – közlöm röviden, és már indulnék is, mikor megállít.
- Nem maradsz megnézni? Úgy értem... ez azért nem egy meccs, de pont ezért jó... Elég vicces dolgok szoktak történni az edzéseken.
Megrázom a fejem.
- „Nem vagyok oda a sportokért..."
- Én sem, igazából... – mondja, és elvigyorodik. Felvonom a szemöldököm.
- „Akkor meg miért focizol?"
- Hát... valamivel le kell kötnöm magam. – felel, és a pálya felé néz, majd vissza rám - A foci pont jó. Az apám szerint túl sok energiám van. És ez igaz is. Még gyerekkoromban mondták, hogy hiperaktív vagyok, de szerintem még most sem nőttem ki teljesen...
- „Értem. Azt hiszem, megyek." – fordulok meg, de még utánam szól:
- Holnap rajzon találkozunk! És hozz rajzokat, jó? – szinte hallom a hangján, ahogy vigyorog. Nem fordulok meg, csak bólintok.
Hazafelé a hallottakon gondolkodom. Az a helyzet, hogy az a kép, amit elsőre alkottam róla, teljesen kezd összemosódni. Hiszen, egy fociőrült, tipikus sportoló, agyatlan alaknak gondoltam, és minél többet beszélek vele... vagyis, inkább ő beszél mindig... nos, a lényeg, hogy teljesen más, mint gondoltam. Eddig azt hittem, a sport biztos központi helyet foglal el az életében, ekörül forognak a napjai, meg ilyesmik, erre most közli velem, hogy nem, meglenne ő nélküle is...
És be kell látnom, hogy az agyatlan jelző sem éppen helytálló, és tévedtem, mert tényleg érdekli az irodalom. Az egyik nap láttam, hogy szünetben olvasott, és nagy meglepetésemre nem újságot... Hanem a Bűn és bűnhődést. Hát, nem éppen könnyű olvasmány... Szóval, tévedtem, amikor azt gondoltam, irodalmon csak nyalizik a tanárnak... De ki nem mondott dolgokért nem fogok bocsánatot kérni...
Akárhogy is, Neil egyszerűen... furcsa. Nem illik bele egyik „szerepbe" sem, amit az iskola oszt a diákokra.

A bejárati ajtó térít magamhoz. Előhalászom a kulcsom, és beengedem magam, majd az előszobában felöltök egy „minden-rendben-van-jó-nap-a-mai" mosolyt, és úgy lépek be a konyhába. Anya ott van, halkan dúdol, és a vacsorát készíti. Mióta Marla hazahozta, egész jól van. Tetszik neki az új ház, és a környék is, amitől nagyon boldognak tűnik. Ez engem is megnyugtat, de valahol ott van bennem az a rossz érzés, hogy bármikor megint rosszul lehet. Megpróbálom most is elhessegetni a gondolatot.
Anya megfordul, mikor meghallja a lépteimet és elmosolyodik. Voltaképpen egész fiatal, de a sok betegség és gond már megtépázta. A bőre most is sápadt, az arcán már elmélyültek a ráncok, és a haját is jó pár ősz hajszál színezi. Én hasonlítok rá a legjobban a családból. A szemünk ugyanolyan kék, a hajunk ugyanolyan barna, csak az enyém göndörödik. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit apától örököltem...
- Szia kicsim! – ráz fel anya hangja a gondolataimból. – Milyen volt a suli? – kérdezi.
Megvonom a vállam.
Anya nem ismeri a jelbeszédet. Akkor, amikor én megtanultam, ő sokat volt kórházban. Később próbálkozott vele, de sosem sikerült neki. Az alapvetőbb dolgokat megérti ő is, de vele inkább írásban kommunikálok. Marla sem ismeri tökéletesen, van amikor neki is hosszan kell körülírnom egy-egy szót, ha nem ismerni a jelet...
- Éhes vagy? Nemsokára kész a vacsora. Ha Marla megjött ehetünk is. – faggat anya. Ha itthon van, ragaszkodik ahhoz, hogy ő főzhessen, amit én nem bánok. Sem én, sem a nővérem nem vagyunk valami nagy szakácsok. Meg aztán, ha anya főz, az azt jelenti, hogy itthon van, és együtt ehetünk, amit ki nem hagynék... Azt hiszem, ez az egyetlen közös családi programunk már jó ideje.
- Megterítenél? – kérdezi, mire bólintok, és a szekrényből előveszem a tányérokat.
Később, mikor Marla hazaér és az asztalnál ülünk, anyával arról beszélget, mi történt a munkahelyén, én pedig ki tudom rekeszteni a gondjaimat...


A másnap reggel kapkodva összeszedett rajzaimat rejtő mappát tolom Neil elé, aki vigyorogva veszi át, és azonnal rá is veti magát. Nem tudom mi a fenét gondolhat, nála úgysem rajzolok jobban... Az az igazság, hogy teljesen elfelejtettem mit ígértem neki, csak reggel jutott eszembe a dolog, és mindent, ami a kezem ügyébe került beleraktam abba a mappába, amit ő most nagyon elmélyülten nézeget.
Itt ülünk a rajzteremben, és várjuk a tanárt. Igazából még van vagy 10 perc a szünetből, de a csoport nagy része már itt van... Minket is beleértve.
- Ez tetszik. – tol elém egy lapot, amin egy öreg fa van. Emlékszem, mikor rajzoltam, az előző helyen, ahol laktunk, ott volt az iskolánál ez a fa. Szerettem, mert már nagyon öreg lehetett, de mégis, az zöldellt a legjobban nyáron. – Jól bánsz a ceruzával. – jegyzi meg Neil egy másik rajzomat nézve.
Még hogy én? Biztos, hogy az én rajzaimat nézi ez? Tisztában van egyáltalán azzal, hogy ő hogy tud rajzolni?
Felvonom a szemöldököm. Mi a fenét gondol ez a srác?
Belép a tanár az ajtón, majd közli, hogy a mai órán folytassuk amit legutóbb elkezdtünk. Neillel összenézünk. Nekünk gyakorlatilag semmink sincs.
- Hogy kezdjünk hozzá? – kérdezi.
Megrázom a fejem. Fogalmam sincs.
Neil sóhajt egyet, majd előveszi a vázlatfüzetét.
- Akkor... szerintem először csak rajzoljuk meg. Esetleg készítsünk néhány változatot, és ezekből lehetne mondjuk festeni. Vagy, az is jó lenne, ha több technikával is elkészítenénk...
Ahogy beszél, egyre lelkesebb lesz, a szemei csillognak, és szinte látom, ahogy a fejében jobbnál jobb képek kergetik egymást.
Ezen muszáj mosolyognom.
- Öhm, bocs, kicsit beleéltem magam. Nos, akkor jó lesz így? – kérdezi.
Bólintok. Mosolyog.
- Akkor, vágjunk bele.
Maga elé húzza a vázlatfüzetet, hátradől a székben a lábát pedig az asztal vázának támasztja. Én hátamat a falnak vetve, felé fordulva, a lábamat felhúzva kezdek rajzolni, de valahogy semmi sem akar sikerülni, minden vázlatban van valami, ami nem tetszik.
Neil a homlokát ráncolva koncentrál. A lapon már több rajzot is látok, de innen nem tudom kivenni pontosan mit is ábrázolnak.
Végignézek rajta. Kócos haj, farmer, és most kivételesen nem focimez, csak egy egyszerű póló, valami felirattal, nem tudom elolvasni. Csak most, hogy így oldalt ül nekem, veszem észre a fülbevalóit... A jobb fülében négyet számolok össze, és gondolom, hogy a másikban is lehet egy pár... Megpróbálom magam elé idézni, de eddig nem tűntek még fel a fülbevalók...
De a következő, amit észreveszek, hogy Neil felvont szemöldökkel, értetlenül néz rám.
Hopp, és én eddig őt bámultam.
Kezdek zavarba jönni...
- „Te... gyűjtöd a fülbevalókat, vagy mi?" – ennyi telik tőlem. De szerencsére már nem néz rám úgy, csak elneveti magát.
- Nem, már nem szeretnék többet, kilenc bőven elég.
Na, most nekem szalad fel a szemöldököm. Minek neki ennyi?
Mintha olvasna a gondolataimban, rögtön meg is magyarázza.
- Tudod, az elsőt körülbelül három éve szereztem, elvesztettem egy fogadást, és azért kellett megcsináltatnom, de aztán megtetszett a dolog, és valahogy mindig lett egy újabb... De ennyi már elég. Meg aztán í...
Neil elhallgat, a tanár pedig odalép elénk.
- Hogy haladtok? – kérdezi, és elveszi a vázlatfüzetét. Rövid ideig nézegeti, hümmög egy kicsit, majd visszaadja. – Remélem a vége megint valami olyan szemkápráztató lesz, mint ahogy megszokhattuk. – mondja, de a hangjában vidámság cseng.
- Ez csak természetes. – helyesel Neil, majd mikor a tanár felém fordul, én is megeresztek egy kisebb mosolyt.
- Engedjétek szabadon a fantáziátokat! – kezd bele a szónoklatába, de már nem nekünk, hanem a csoport felé fordulva. – Bármit alkothattok, de közösen kell dolgoznotok. Persze, ez akkor lenne teljesen ideális, ha jól ismernétek egymást. Mert itt nem magatokra kell figyelnetek. Nem csak magatokra, hanem a társatokra is, össze kell szoknotok, csak akkor lesz valami a közös munkából. És én, elvárom, hogy...
- Azt hiszem, ebben én már előnyben vagyok. – szólal meg Neil – Úgy értem, mivel nem beszélsz, amúgy is jobban kell figyelnem rád, ha meg akarom érteni mit is akarsz mondani. – magyarázza.
- „Honnan ismered a jelbeszédet?" – bukik ki belőlem a kérdés. Nem igazán így terveztem megtudni, de már rettenetesen kíváncsi voltam rá. Egy pillanatig meglepetten mered rám, majd sóhajt egyet.
- Igazából nem nagy dolog. – halkan beszél, és nem tudom eldönteni, hogy a tanár miatt, vagy mert nem akarja, hogy mások is meghallják. – A húgom miatt. Rachelnek hívják, és három évvel fiatalabb nálam... és süketnéma. Már születése óta. – ahogy erről beszél, az arca ellágyul, és, bár én azt gondolnám, hogy ez egy rossz, vagy szomorú dolog, ő mosolyog – Én azért tanultam meg a jelbeszédet, hogy tudjak beszélni vele. Lényegében, együtt tanultuk. De... öh... a szüleink elváltak, és úgy két éve, Rachel anyával elköltözött, egy új állás miatt, és azóta csak ritkán beszéltem vele. Úgyhogy, még örülök is, hogy itt vagy, mert így legalább nem felejtek el semmit. Szóval, nagyjából ennyi.
- „Értem." – bólintok, de nem nagyon tudok mit mondani, ezért inkább ismét a vázlataim felé fordulok, hogy ne kelljen őt néznem.
Elég vegyes érzések kavarognak bennem.
Neil furcsa. Egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltam, és most, hogy tudom milyen a családja, meg az élete, még kevésbé értem. Mert folyton vidám, és mosolyog, pedig ha jól sejtem, neki sem volt könnyű...
Nem értem...