Mondd... 2. fejezet

Neil

A rajzóra után szinte kimenekültem a teremből. Jó, igaz, tévedtem Neilt illetően, és tényleg nem akar semmi rosszat, de meglepett, nem is kicsit, és én az a fajta ember vagyok, aki nem szereti a meglepetéseket.
Azután, hogy kiderült, érti a jelbeszédet, szinte rá sem mertem nézni órán. Nem akartam „beszélni" vele... Az összes ismerősöm között, a nővérem az egyetlen, aki megérti, de ő sem teljesen... Néha neki is találgatnia kell, hogy mit is akarok közölni vele. Így hát, persze hogy furcsa, hogy itt ül mellettem egy vadidegen srác, akit két napja ismerek, de valahogy mindig összefutok vele, és érti a jelbeszédet... Nem akarok paranoiás lenni, úgyhogy ezt inkább csak a sors furcsa humorának tudom be.
Egész idő alatt, amíg ott ült mellettem, és a képén dolgozott, magamban azért fohászkodtam, hogy ne akarjon hozzám szólni... Attól féltem, hogy ha rákérdezne, miért nem beszélek, még a végén elmondanék neki mindent...
Ez persze, soha, de soha nem történhet meg. Ez nem tartozik másra, csak rám, és a családomra... Elég, ha ők tudják, és egyébként is, gyűlölök panaszkodni. Utálom, ha az emberek sajnálkozva néznek rám. De szerencsém van, és a legtöbben nem kérdezősködnek, megelégszenek annyival, hogy nem beszélek, és kész. Persze léteznek kíváncsi emberek is... na, ők soha nem kaptak választ a kérdésükre. Nem feleltem soha az ilyen kérdésekre.
De ez így, egészen más. Neil megtehetné, hogy nem szavakkal kérdez, és nem tudom, hogy akkor is képes lennék-e hallgatni...
És éppen ezért léptem le rajzórák után, amilyen gyorsan csak tudtam.
Kezdem úgy érezni, hogy az életem menekülésből áll. Főleg, mióta itt lakunk. Főleg, mióta ide járok iskolába. És főleg, mióta találkoztam Neillel... Azt hiszem, mindenért ő a felelős...
Mikor hazaérek, üresen fogad a ház. Általában én megyek el legkésőbb, és én érkezem elsőnek, így nem lep meg a dolog. De nem túl rég élünk még itt, még mindig nem szoktam meg ezt az „otthont". A szobámban például még mindig hevernek bedobozolt dolgok, még nem csomagoltam ki teljesen...
A költözés is egy olyan dolog, amit már megszoktam. Munkahely, az iskola, vagy a környezet miatt. Így vagy úgy, de soha nem maradtunk sokáig egy helyen...
Felmegyek a szobámba, amit még nem is igazán érzek a sajátomnak. Ledobálom a cuccaimat, és megpróbálom elfoglalni magam. Nem akarok a mai napra, vagy úgy általánosan az életre gondolni... Ezért inkább előveszek egy könyvet. Ha meg akarok feledkezni mindenről, ez a megfelelő megoldás. Beletemetkezem egy másik világba, és nem kell a sajátomra gondolni.
De sajnos, van, amikor ez sem tud lekötni... Mint ahogy most sem. Egy idő után már olvasás közben is elkalandoznak a gondolataim. A szememmel a sorokat követem, értem is, miről van szó, de közben az agyam hátsó felében újra és újra lejátszódnak a mai nap eseményei. Különösen a rajzóra... Egy idő után már azon gondolkodom, hogy vajon Neil honnan ismerheti a jelbeszédet? Milyen oka lehet rá...?
Sóhajtva teszem le a könyvet, és inkább lemegyek a konyhába, hogy keressek valami ennivalót.
Túl nagy ez a ház nekünk. Szinte már olyan érzést kelt, mintha csak ideiglenes lakásnak kellett volna. Végül is, nem csodálom. Magunkat ismerve, ki tudja meddig húzzuk itt. Volt már olyan alkalom is, amikor csak 2 hónapig maradtunk egy városban. De nem bántam, azt az iskolát nagyon nem szerettem.
Épp a hűtőben kutatok valami egyszerű kaja után, mikor kulcscsörgést hallok a bejártat felől. Nem telik sok időbe, majd megjelenik a konyhában a nővérem, Marla, két tömött szatyorral.
- Szia! – köszön, mikor észrevesz. – Éhes vagy? Hoztam kaját, csak meg kell melegíteni.
Bólintok, majd segítek neki kipakolni. Aztán nekilátok megmelegíteni a készételt, miközben ő eltűnik az emeleten, hogy átöltözzön. Nem szereti az egyenruháját, ezt mindig elmondja. Ápolónőként dolgozik a kórházban, itt kapott állást, ezért is költöztünk most ide. Sajnos elég nehezen kap munkát. Pedig ő tényleg nagyon segítőkész, és kedvesen viselkedik mindenkivel, amolyan igazi ápolónő típus.
Megterítem az asztalt, és éppen az ő adagját teszem le, amikor lejön a lépcsőn. Vacsora közben szokott mesélni a napjáról, vagy, hogy mit kell csinálnia holnap. Egyszerű családi beszélgetés, de nálunk még ez is abszurd. Hiszen az egyik fél meg sem szólal... vagyis, csak mutogat. Ezért is van, hogy inkább ő mesél, én pedig hallgatom. Ez már része a napi rutinnak. Hiába éltünk már annyi különböző helyen, ezt a szokást mindig megtartottuk.
- Anya hazajön. – közli velem hirtelen. Felnézek a tányéromból, de ő nem néz a szemembe. A hangja halk, olyan, mintha egy hatalmas súly gördült le volna a válláról, majd ráadásként még sóhajt is egyet.
- „Mikor?" – kérdezem a jelbeszéd segítségével.
- Hétfőn. Estefelé. Én hozom majd haza. – feleli, és elmerengve néz körbe a helyiségben. – Szerinted tetszeni fog neki a ház? Hiszen még nem is látta.
Megvonom a vállam.
- „Gondolom. Szereti az ilyen házakat." – felelem. Aztán szünetet tartok. Egy ideig csak meredünk egymásra a nővéremmel. –„Jól van?" – kérdezem végül.
- Az orvosok szerint már sokkal jobban. Azt mondták, nem valószínű, hogy rohama lesz a jövőben. És biztosan jót is fog neki tenni, hogy nem csak a kórházban ücsörög. – mondja Marla, az ételét turkálva.
- „Beszéltél ma vele?"
- Igen. Hiányolt téged. És igaza is volt. Mióta ideköltöztünk jóformán nem is láttad őt. – feleli kissé bosszúsan. – Engem tudod, hogy minden nap láthat, de te már egy hete nem voltál bent. Elhiszem, hogy sok a dolgod, mondtam is neki, hogy most kezdted a sulit, de azért máskor gyere be gyakrabban hozzá... már ha bekerülne... Oké?
Bólintok.
Anya kórházban van. Gyakran kerül be, a rohamai miatt. Idegösszeroppanása volt, néhány évvel ezelőtt, amit nem igazán tudott kiheverni. Aztán pedig egy sor kisebb betegséget is felfedeztek nála, amitől eléggé legyengült a szervezete is. Marla talán ezért is lett ápoló, bár ezt soha nem mondta... Így legalább melle lehet ilyenkor is.
- Egyébként, hogy telt a napod?
A kérdés, amire nem akarok válaszolni. Mosoly szerűséget erőltetek az arcomra, de nem kell látnom magam ahhoz, hogy tudjam, inkább valami vicsorgásra hasonlíthat.
- „Egész jól. Nem történt semmi különös." – felelem. Az a szerencsém, hogy Marla kivételesen nem nagyon figyel rám, különben azonnal észrevenné, hogy nem mondok igazat...


Szombaton úgy döntök, körbenézek egy kicsit a városban. Igazából egy papírboltot, vagy művészellátót keresek, mert a pénteki rajzórán egy komplett kis listát kaptam a tanártól, mire lesz szükségem, és be kellett látnom, hogy otthon a dolgok fele sincs meg...
Mint kiderült, a városban csak egy művészellátó van, úgyhogy afelé vettem az irányt. Marlatól kaptam egy kis útbaigazítást, merre keressem az üzletet, ő mégiscsak többet járt már a városban. De még így is beletelt majdnem egy órámba, mire megtalálom a boltot.
Megállok a bejárat előtt. A kirakatban különböző festészeti kellékek, sőt, egy kész festmény is szerepel.
Mikor belépek egy csengő jelzi az érkezésemet. Körbenézek a helyiségben, és megállapítom, hogy a könyvesboltok és könyvtárak után ez lesz az egyik kedvenc helyem. Rengeteg dolog van itt, egy igazi művésznek alighanem ez a mennyország.
Körbenézek, és látom, hogy az eladónő egy másik vevővel van elfoglalva, így magam indulok megkeresni a dolgaimat. Voltaképpen ez szerencsésebb így, hiszen mennyire kínos, mikor az eladó megkérdezi, hogy miben segíthetsz, te pedig csak állsz ott, mint egy faszent...
Azonban be kell látnom, hogy mégiscsak jól jönne a segítsége, ugyanis szinte semmit sem találok, amit kellene... És ráadásul nem bírom ki, hogy ne ragadjak le szinte minden egyes polcnál valami miatt. Többet fogok ide járni, az biztos, ezt a boltot nem lehet egyszerre végigjárni...
Ismét megszólal a bejárati ajtó csengője, a vevő távozik, az eladónő pedig megjelenik mögöttem.
- Segíthetek? – kérdezi mosolyogva.
Bólintok. Ő meg csak figyel. Feltartom az ujjam, hogy jelezzem, várjon egy kicsit, majd elhalászom az újonnan szerzett vázlatfüzetem, és egy tollat, amit mindig magamnál tartok, majd írni kezdek...
Meglepetten néz a papírlapra, mikor elé tartom, de nem szól semmit, továbbra is mosolyogva válaszol... És így megy ez, mire szépen lassan össze nem gyűjtöm a kellékeket. Leírom, mire lenne szükségem, ő pedig megmutatja. Már majdnem végzek, mikor ismét megszólal a csengő, egy újabb vevőt jelezve. Én éppen azon gondolkodom, hogy melyik fajta tust vegyem meg, mikor az illető megszólal.
- Hello Marge! – köszön az eladónőnek. Furcsán ismerős a hangja, azon gondolkodom, hol hallhattam már...
- Nahát, Neil, rég jártál erre! – feleli a nő, mire nekem összeugrik a gyomrom. Na ne! Ez nem lehet igaz! Követ engem, vagy mi a fene? Nem merek megfordulni. Csak remélni tudom, hogy nem vesz észre... De szerencsém van, mert a nő folytatja. – Gondolom kifogytál megint a festékből. Azért remélem, majd mutatsz valamit, ha legközelebb erre jársz, kíváncsi vagyok miket alkotsz mostanság.
- Ígérem, legközelebb hozok magammal valamit. Sőt, neked is adhatom, otthon úgysem tudok mit kezdeni velük. – válaszol a fiú, és szinte hallom a hangján, hogy mosolyog...
- Azonnal segítek, csak még van előtted egy vevőm... – mondja az eladónő, és érzem, ahogy Neil tekintete rám vándorol... Nem akarom, hogy megszólítson, nem, nem, nem...
- Jé! – hallom a hátam mögül, így kénytelen vagyok megfordulni. Ott áll Neil, teljes életnagyságban, és mosolyog, egyenesen rám. - Hello! – köszön, én pedig erőtlenül intek válasz képpen.
- Ismeritek egymást? – kérdezi az eladónő. Most, hogy jobban megnézem, egészen hasonlít a srácra... De nem sok időm van ezen gondolkodni, mert Neil válaszol.
- Aha. Egy suliba járunk, ő még új itt. Segítsek valamit? – kérdezi, de ez inkább nekem szól, mint a nőnek, mégis ő válaszol.
- Ha esetleg tudnál egy kicsit fordítani. Ismered még a jelbeszédet, ugye? Úgy gyorsabban meglennénk... – fordul felém, és mosolyog. Ezek ketten biztosan rokonok, már csak a folytonos vigyorgás miatt is... És ezt persze abból is gondolhatom, hogy tudja, hogy Neil ismeri a jelbeszédet... Most már egyre jobban érdekel, hogy mi ennek az oka...
- Oké, kellene még valami? – kérdezi Neil, mire én gyorsan megrázom a fejem és a többi holmi közé dobom a tust is, majd eloldalazok mellette, és a pénztárhoz lépek. Az eladónő mosolyogva üti be az árakat a pénztárgépbe, és közben beszélget néhány apróságról a szintén nagyon derűs „árnyékommal".
Kifizetem az összeget, gyorsan elpakolom a holmimat és egy bólintással gyorsan elhagyom a boltot. Szinte rohanok, amíg legalább egy saroknyira nem kerülök onnan, közben pedig végig azon töprengek, hogy mégis miért volt ott ő? Komolyan kezdek arra gondolni, hogy követ engem. Talán valami őrült zaklató, és mindenkit kinyírt, vagy legalábbis az őrületbe kergetett, akivel egy párba került rajzon, ezért sem ült oda hozzá senki... Most pedig engem vett célba... Eléggé eszeveszett gondolataim támadnak, amik egy kicsit jobb kedvre derítenek, mert be kell látnom, hogy ő túlságosan is sokat vigyorog ehhez. Bár, ha így folytatja, engem ezzel fog az őrületbe kergetni... Már szinte mosolygok ezen, mikor valaki megérinti a vállam. Megdermedek, a szívem még egy dobbanást is kihagy. Hirtelen fordulok hátra, a kezemben lévő táskát ösztönösen már-már ütésre lendítve. De még mielőtt bármit is tehetnék, egy meglehetősen meglepett arc néz vissza rám. És nem is akárkié. Tessék, itt van, az „árnyékom" utolért.
Azt hiszem, adok még egy esélyt az őrült zaklató elméletemnek...
- Öhm, bocs, nem akartalak megijeszteni, de nem hallottál... – kezdi a mondandóját. Ezek szerint az arcom eléggé árulkodó lehetett... – Ott hagytad a vázlatfüzetet. – nyújtja felém az említett darabot. És hozzá természetesen mosolyog. Ha a temetésemre hívnám meg is vigyorogva jönne el...
Sóhajtok egyet és átveszem tőle. Ez már nem lehet véletlen.
- „Te követsz engem?" – kérdezem tőle, mire elneveti magát. De mikor észreveszi, hogy az arcom teljesen komoly, eléggé meglepődik.
- Nem. Dehogy is. – feleli. – Miért? Oh, ha a boltra gondolsz, az teljesen véletlen volt. Tudod Marge, az eladó, a nagynéném, ezért is járok mindig ide, arról pedig nem tehetek, hogy most fogytam ki a festékből, és te meg itt voltál... De mégis miért kérdezed?
- „Csak." – elindulok, ő pedig jön utánam. – „Szerda óta mindig összefutunk." – folytatom. Remélem, hogy érti a célzást, és békén hagy ezentúl, de be kell látnom, hogy megkönnyíteni a dolgom, ha hallaná, milyen hangsúllyal hangzott volna ez el... De pechemre ez a mutogatásból nem nagyon érződik...
- Ezt én is észrevettem. – mondja. Menet közben lóbálja a szatyrot a festékekkel, és a sok szín összemosódik a levegőben. – Szerintem vicces. Amúgy is akartam még beszélni veled valamikor a rajzórai feladatról, de a suliban fogalmam sincs, mikor tudlak elcsípni. – Remélem soha, teszem hozzá magamban. Zavar a srác. Túl energikus, túl barátságos, túl titokzatos, túlságosan jól ért a jelbeszédhez... Egyszóval kifogásokat keresek, hogy miért is ne barátkozzak vele. Nekem nem kell barát, neki meg ne kelljek pont én... – Szóval, mikor érsz rá? - szakítja félbe a gondolataimat. Várakozva néz rám, én pedig ettől eléggé zavartan vonom meg a vállam.
- „Esetleg most?"
- Nekem jó. – mondja, majd odasétál az egyik padhoz és letelepszik. Mégis mire számít, hogy leülök piknikezni vele, vagy mi? Ilyen hosszúra tervezi a beszélgetést?
De minden esetre én is letelepszem, a pad másik végébe, minél messzebb tőle. A járókelők irányába bámulok, még véletlenül sem felé. Ő persze egyből belevág.
- Nos, akkor, hogy csináljuk a képet?
Megvonom a vállam.
- Én igazából a festésben vagyok jó, de fogalmam sincs, hogy te mire gondoltál...
- „Nekem mindegy."
- Ez jól hangzik... – jegyzi meg epésen. – Ugyan már, kérlek, mondj valamit, mert így még azt sem tudom igazán, hogy miben vagy jó. Nem csinálhatjuk azt, amit én tudok. Ezt közösen kell elkészíteni.
- „Én sem tudom te miben vagy jó... na jó, a festésben, azt mondtad, de nem tudom, hogyan rajzolsz vagy festesz..." – látom, hogy néhány járókelő megnéz, mikor mutogatok. Ritka látvány az ilyen, biztos nagyon érdekes lehet... Utálom, ha megbámulnak...
- Jó, ez jogos. Ez esetben, jövő hétre hozz nekem néhány rajzot, ok? Én is viszek, és ismerkedünk. – ezt nagyon viccesnek szánta, de engem inkább arra ösztönözne, hogy többet a közelébe se menjek a rajzteremnek... De inkább most megpróbálok valami normális életet élni, nincs kedvem megint költözködni.
A szemem sarkából rápillantok. Előre dőlve ül, és a kezében lévő festékeket szemléli. Szinte látni, hogy jár az agya: mit fog ezekkel kezdeni. Szerintem éppen a képet körvonalazza a fejében... Tényleg nagyon kíváncsi vagyok már rá, hogy hogyan fest, de erre még várnom kell egy hetet...
Azt hiszem, rájöttem mi zavar igazán benne. Túlságosan kíváncsi vagyok rá. Általában nem szoktak érdekelni az emberek, a családomon kívül, de ő akaratlanul is mindig valami olyat tesz, ami érdekel... Például, hogy mennyire tehetséges, vagy, hogy miért érdekli az irodalom, vagy hogy... honnan ismeri a jelbeszédet...? Azt hiszem, ennek most a végére is járhatok.
- Nos. – szólal meg, mielőtt bármit is reagálhatnék – Akkor ezt megbeszéltük. Én most megyek, még van egy csomó dolgom. Meg gondolom neked is, bocs, hogy feltartottalak. – áll fel mellőlem a padról. – Majd találkozunk. Szia! – köszön el, és nekem már időm sincs megállítani. Túl gyors hozzám képest. Egészen biztosan hiperaktív, vagy valami ilyesmi, nem olyannak néz ki, aki szeret huzamosabb ideig egy helyben ülni. És ami engem illet, én sem szeretek sokat időzni városi padokon egyedül, úgyhogy én is elindulok haza...

De mit ad Isten... a buszon megint csak ott van...

Száz százalék, hogy követ engem...