Mondd... 1. fejezet

Közös munka

Egy sötét alak állja el az utam a házunkban. Bezárja maga mögött a konyha ajtaját, de még így is tudom, pontosan tudom, mi is történt odabent. A szívem őrülten kalapál, és egyszerre vagyok ideges és rémült, és fogalmam sincs, mi folyik itt, vagy mit kellene tennem. Az alak csak vigyorog, engem pedig egyszerre elfog a rosszullét.
Hirtelen tesz egy lépést felém. Kinyitja a száját, beszél. Tudom, hogy hozzám, de a hangja nem ér el, nem értem, mit mond. Ösztönösen hátrálni kezdek. Megkérdezem mit mondott, de ekkor rémülten kapom a szám elé a kezem. Nincs hangom. Nem tudok beszélni...! Az alak pedig csak közelít...

Hirtelen szakadok ki az álomból...
Zihálva meredek az óra világító számlapjára... legalább átaludtam az éjszakát. Fél óra múlva úgyis kelnem kellene, úgyhogy felülök az ágyban, és körbenézek a szobámban.
Meg kell nyugodnom, hogy tényleg csak álmodtam. Persze, tudom, hogy így van, hiszen nem ez az első alkalom. Visszatérő álom szerűség ez, de sosem ugyanaz. Valami mindig más... mégis minden egyes alkalommal rémülettel tölt el.
Megköszörülöm a torkom. Valahogy felötlött bennem a gondolat, hogy talán már tényleg nincs is hangom. Kilenc év némaság után, már meg sem lepődnék...
De az orvosok is megmondták. Attól, hogy nem vagyok hajlandó beszélni, ha később mégis úgy döntenék, megszólalok, nem kell aggódnom, menni fog. Bár, kétlem, hogy ők ilyen hosszú távlatokban gondolkodtak volna...
Ismét ránézek az órámra, és végül úgy döntök, ideje felkelnem.
Vár rám egy újabb remek nap, a remek iskolámban... éljen...
A reggeli rutin a maga megszokott lassú tempójában telik. Soha nem késem sehonnan, úgyhogy soha nem szoktam rohanni. Nem úgy a nővérem. Én éppen a konyhában ülök, és a reggelimet emésztgetem, mikor Marla kicsörtet a házból, már csak a hátát látom. Még csak nem is köszön...
Mivel bőven van időm, végül gyalog megyek suliba. Legalább jobban megismerhetem a környéket. Bár ne lenne ennyire unalmas...
Annak ellenére, hogy a napom nem indult valami fényesen, az iskola egészen tűrhető. Az órák nagy részén sikerül meghúznom magam, sőt, még csak ki sem kell állnom az új tanárok elé. A legtöbbjük ugyanis, már vagy hallotta a valamelyik kollégájától, hogy meg sem mukkanok, vagy a diákok közül világosítja fel valaki... Legalább békén hagynak, igaz, ilyenkor mindig furán néznek rám, mint akik nem értik mit keresek itt. Nos, valójában én sem értem. Sajnos nincs pénzünk arra, hogy magántanuló legyek, és nem, nem kell kisegítő iskolába járnom, mivel nem vagyok fogyatékos. Én csak nem akarok beszélni, miért baj ez másoknak?
De szerencsém van, a legtöbb tanár szóvá sem teszi, volt ugyan, aki megpróbálta, de hamar rájött, hogy komolyan gondolom a dolgot. Én legalább csendben vagyok az órákon...
De a nap fénypontja még csak most jön. Egész héten kíváncsi voltam már az irodalomórákra. Pardon, emeltszintű irodalom. Éreztetni kell a különbséget, mert ez más, mint a közönséges óra. Egyrészt, mert nincs az a bika, aki ide betenné a lábát, másrészt, mert talán ez életem értelme is. Hálát adok azoknak, akik kitalálták, hogy legyenek könyvek. Az emberiség nagy találmánya az írás után. Tűz és kerék nélkül még meglennék, na de könyvek nélkül aligha... Éppen azon gondolkodom, hogy vajon hány kötetem lehet otthon, mikor belép a tanár. Alacsony, középkorú, szakállas férfi, vidám mosollyal. A többi diáktól elég jókat hallottam róla. Csak sajnos ő is egyből észrevesz, pedig esküdni mertem volna, hogy a legfeltűnésmentesebb helyet találtam meg. De szerencsém van, mert közli, hogy hallott arról, hogy nem beszélek, úgyhogy mellőzi most a bemutatkozó szövegem meghallgatását, amennyiben el is olvashatja. Tréfásan mosolyog a megjegyzéséhez, és ettől egyből szimpatikusabb is lesz nekem. Persze, ha valaki arra kér, hogy írjak, azt örömmel megteszem.
Végül aztán elkezdődik az óra, a tanár bejelenti az anyagot... vagyis jelentené, mert kopognak, és a belép, sőt, inkább berohan a terembe... ő.
A francba! A tegnapi srác, akinek a térdével volt szerencsém közelebbről megismerkedni... Mi a fenét keres itt? Ez nem jó... egy ilyen sportgurunak mint ő, nem kellene emeltszintű irodalom órákra járnia. Nagyon nem. Főleg, mivel én is itt vagyok...
Lejjebb csúszom a padban, és onnan figyelem. Vigyorogva kér bocsánatot a tanártól, amiért késett, és amiért nem lehetett a múlt héten, a focimeccs miatt. Aztán arról beszél, hogy a világért sem maradna le a mostani óráról, mert ez a kedvenc része. Nyalizás, szinte ordít a srácról, hogy lódít... De hatásos, a tanár nevetve küldi leülni, még csak le sem tolja, amiért késett...
Elindul egy hátsó pad felé, én pedig követem a tekintetemmel... és ekkor észrevesz. Egy pillanatra megdermedek, de észbe kapok, és gyorsan elfordulok. Annyit azonban még volt időm látni, hogy elvigyorodott. Sejtem mi járhat a fejében... Én vagyok a „fura tegnapi srác, aki a gatyámat markolászta"...
Hiába vártam az órát annyira, nem tudok figyelni, mert végig az jár a fejemben, hogy mit kereshet itt... Azt hittem, itt biztosan nyugtom lehet, de tévedtem. Mégis hogy a fenébe felejthetném el azt a kis... balesetet. Azt csak remélni tudom, hogy nem száll rám miatta...
Ráadásul 45 percen keresztül a hátamon érzem a tekintetét... Pontosan tudom, hogy figyel. Talán éppen azt tervezi, hogy mivel fog szívatni óra után. Kiráz a hideg. Hátra sandítok, nem merek teljesen megfordulni, így csak a szemem sarkából látom, de ez is elég. Igazam volt, tényleg engem néz...
Már csengetés előtt összepakolom a cuccom, hogy legyen időm menekülni. Amikor megszólal az óra végét jelző csengőszó, felpattanok a padból, és amilyen gyorsan csak tudok, megindulok az ajtó felé. Bármennyire is szeretnék most rohanni, nem tehetem, mert túl feltűnő lenne. Vajon mit gondolna a tanár, ha látná, hogy fejvesztve rohanok ki az órájáról...?
De sietnem kell, mindenképpen el akarom kerülni őt... Lehet, hogy tévedek, és egyáltalán nem tervez semmi rosszat, még csak meg sem akar szólítani, és nem is bámult egész órán, csak mikor arra néztem, de nincs kedvem megtudni, hogy igazam van e.
Az ajtóban azonban elállják az utam a többiek és lelassítanak. Megpróbálok előrébb jutni, de a szemem sarkából látom, hogy már itt van mellettem. Fenébe! Inkább úgy teszek, mintha észre sem venném, azt viszont nagyon is jól látom, hogy felém fordul. Már éppen megszólalna, mikor a tanár visszahívja. Megfordul, én pedig végre kijutok a teremből.
Ha nem lenne tömeg a folyosón, rohannék, ahogy csak tudok...
Most megúsztam, de csak remélni tudom, hogy jövő hétig nem futok össze vele... és azt is, hogy addigra elfelejti a tegnapit... és úgy egyáltalán engem...
Hogy a fenébe fogom túlélni az irodalomórákat?


Ha valaha is azt gondoltam, hogy az irodalom óra lesz a legrosszabb, tévedtem. Mert most rajz órán ülök, a tanár szimpatikus, és arról beszél, hogy az is az önkifejezés egyik formája, ha nem beszélünk... még tetszik is neki a némaságom. Úgy gondolja, így jobban ki tudom fejezni magam a művészetekben... Micsoda egy elvont fickó...
Igazából nem tartom magam valami tehetségesnek, de elfirkálgatok néha, és mondták már, hogy egész jól megy, csak fejlesztenem kellene. Ezért is ülök itt most, egy maréknyi másik diákkal, és hallgatom, ahogy a tanár egekig magasztalja a művészeteket... vagyis hallgatnám én nagyon szívesen, akár a többi 3 hátralévő órán keresztül is, ha nem vonná el a figyelmem valami... vagyis valaki más.
Nagyon jól éreztem magam a teremben, igazán otthonos volt, és a hely is, amit szereztem magamnak eléggé elkülönült a többiektől. Minden jól alakult, amíg be nem lépett a terembe ő. Már megint ő.
Mégis mi a fenét keres itt? Követ, vagy mi?
Jó, el kell ismernem, hogy én vagyok az új gyerek a suliban, ő már idejár pár éve, szóval, gyakorlatilag én tűnök fel mindig az ő óráin, de isten bizony, ha tudom, hogy itt lesz, be sem jövök inkább...
Tegnap sikerült elkerülnöm a nap végéig, és ma is, egészen mostanáig...
Vigyorogva köszön a tanárnak, és mindenkinek, majd letelepszik... egyenesen mellém... Most már nem tudok ellógni előle.
De nem szól hozzám, előszedi a cuccait. Vázlatfüzet, tolltartó, kezdetnek ennyi. Hirtelen valahogy érdekelni kezd, hogy hogyan rajzolhat...? Nem veszem le róla a tekintetemet, de ő rám sem hederít, ehelyett a tanárt figyeli, szinte már áhítattal.
Csak akkor fordulok el tőle, mikor észreveszem, hogy a teremben mozgolódás támadt. Mindenki felkel, és párokba rendeződnek...
Még időm sincs reagálni, amikor megjelenik mellettem ő...
- Úgy tűnik, nekem csak te maradtál. – mondja, de a hangja egyáltalán nem gúnyos, vagy sértő. Mosolyog. – Remélem nem gond. – teszi hozzá.
Ó dehogynem. Jól meglennék én egyedül is, de ezt valahogy most nem tudom közölni vele, mivel már oda is húzza a padját mellém.
Összeszorul a gyomrom idegességemben... Miért pont ő?!
Valószínűleg eléggé elrettentő lehet az arcom, mert zavartan erőltet egy mosolyt az arcára, mikor ismét felém fordul. Egy ideig csak bámul rám, aztán megköszörüli a torkát, és megszólal.
- Ha a tegnapelőtti miatt vagy ilyen ideges, akkor nyugi... vagyis, izé... – elakad. Körbepillant a teremben, mielőtt folytatná. – Szóval, tudom, hogy véletlen volt. Vagyis nem véletlen, mert azoknak a barmoknak a hibája... de szerintem inkább felejtsük el. Jó?
Persze, hogy nem az én hibám volt, én nem szoktam önként mások lába elé vetni magam... De még mennyire, hogy el szeretném felejteni az esetet. Nem tehetek mást, így bólintással felelek a kérdésére.
- Akkor jó. – még szélesebben vigyorog. – Egyébként a nevem Neil.
Választ várva néz rám, de azt lesheti. Inkább csak elé tolom a vázlatfüzetem. Összevont szemöldökkel olvassa a nevem. Eléggé olvashatóan írok, de mikor a füzetre írtam a nevem, nem erőltettem meg magam.
- Dimitri Anderson... – betűzi, majd kérdőn néz rám. Biccentek.
Egy ideig engem bámul megint, amitől kellemetlenül érzem magam.
- Te tényleg nem beszélsz? – kérdezi hirtelen. Ismét csak bólintok. Ennyiben marad a dolog, elkezdi a vázlatfüzetét lapozgatni, majd egy üres oldalnál kinyitja. – Na, mihez kezdjünk?
Megvonom a vállam. Nem hallottam, mi a feladat, így nem tudom, mire gondol pontosan.
- A feladat szerint, készítenünk kell két képet, amik valamilyen módon kapcsolódnak. – magyarázza. Félelmetes ez a srác, lehet, hogy gondolatolvasó... – Nincs ötleted mi legyen a téma? – megrázom a fejem, majd kinyitom a füzetem.
- „Dönts te. Nekem mindegy." – írom, majd odatolom elé.
Egy ideig csak mered a szinte üres papírlapra. Majd sóhaj egyet.
- Sose voltam jó a témaválasztásban... – mondja. – Kezdjünk el mindketten valamit, és majd csak összehozunk belőle egy témát. Rendben?
Bólintok. Kényelmesen elhelyezkedem, a hátam a falnak döntöm, így teljesen felé fordulok. Legalább szemmel tudom tartani őt a vázlatfüzetem fölött... Úgy tűnik komolyan gondolta a felejtsük el dolgot... Aminek én csak örülhetek.
A füzete fölé görnyedve, elmélyülten rajzol. Én épp, hogy csak firkálgatok valamit. Egy alak van rajta, elkülönülve a többiektől... ha költözünk, mindig kijön rajtam ez a hülyeség. Folyton ilyeneket rajzolok, ha új suliba, vagy városba kerülök. Pedig nekem tényleg jó így, nem akarok barátokat. Na meg persze, ki akar egy olyan barátot, akivel nem tud beszélni...?
Eléggé elgondolkozhattam, mert a következő dolog, amit észlelek, hogy Neil a füzet fölött átkukkantva próbálja meglesni a rajzom.
Felvonom a szemöldököm, mire elvigyorodik.
- Megnézhetem? – kérdezi, és látom, hogy nemleges választ nem igen fogadna el... Egészen biztosan kikönyörögné, úgyhogy inkább átadom neki.
Elgondolkodva nézi, már-már túl hosszú ideig, aztán nagy nehezen végre felnéz rám is. Egészen komoly hangon szólal meg.
- Ez te vagy... – mutat a képre. Nem kérdezi, egyszerűen csak megállapítja a dolgot, de végül is, igaza van... Úgyhogy csak megrántom a vállam, és ráhagyom a dolgot. – Oké, ez tetszik, legyen ez a téma. – határozza el magát.
Értetlenül meredek rá. Még hogy ez, mint jó téma? Végül is, ő mondta, hogy nem valami jó a témák kiválasztásában, lehet, hogy semmi sem jutott eszébe, ezért is választotta az enyémet...
- „Biztosan? A tiéd valószínűleg jobb..." – felelem, de ekkor jövök rá, hogy a jelbeszédet használtam... Már nyúlok is a füzetért, hogy leírjam, amikor megrázza a fejét.
- Nem, ez jó lesz, Tetszik. Sokkal jobb, mint az enyém. – mondja, én pedig ledermedek...
Értette amit „mondtam"? Észreveszi az éretlen arcomat, és elneveti magát.
- „Én értem, amit mondani akarsz." – feleli szintén mutogatva, és szélesen vigyorogva...
Mégis ki a fene ez a srác?