Prológus
Sokan mondják, hogy az első benyomás sokat számít két ember találkozásánál. Remélem, hogy ez nagyon nem igaz...
Mert, ha úgy találkozol valakivel életedben először, hogy előtte térdelsz, és a nadrágjába kapaszkodsz, ráadásul az illető fiú, és te magad is az vagy.... nos, az több szempontból is félreérthető, és egészen biztosan nem jó első benyomás... egészen biztosan.
Persze, ebben semmi félreérthető nincs, ha az ember ismeri a tényeket.
Egészen egyszerűen elestem, és mint minden normális ember, reflexből kapaszkodót kerestem. Ami, szerencsétlenségemre egy srác volt...
De nyilvánvaló, hogy nem magamtól estem el. Ennyire nem vagyok szerencsétlen. Ez a bikák hibája. Ők az iskola két méteres, izomkolosszus, több-csajom-van-mint-IQ-m sportcsillagai. Az iskola, a dzsungel, és a majmok királyai. Persze az itteniek értelmesebbek, mint az előző sulimban. Vagy legalábbis jobbak az érzékszerveik, mert alig három napja járok ide, de máris kiszimatolták, hogy én vagyok a friss hús, aki kicsit kilóg a sorból és csesztetni lehet...
Kíváncsi lennék, hogy csinálták, mert külsőre tényleg elég hétköznapi vagyok. Még csak közös órám sincs egyikkel sem. (Remélem a hét további részében sem lesz...)
- Hupsz, bocsi ruszki. – hallom az egyiket a hátam mögül, majd gurgulázva nevetni kezd. A hideg kiráz tőle... olyan, mintha fuldokolna... bárcsak tényleg...
De ezek szerint, tudják a nevem...
A „ruszki" jelzőt ugyanis emiatt kaptam. Dimitri a keresztnevem, de ami azt illetni, ez igazából nem orosz. Oroszul ugyanis „Dmitriy" (azaz Дмитрий ) lenne, de hál' Istennek, a szüleim megelégedtek az „angolosított" változattal is. Ez amolyan családi vonás lenne, ami rajtam ütközött ki. Anya Oroszországból származik, egészen pontosan a nagyszülei, származtak onnan, de még nekik volt annyi eszük, hogy elhagyják az országot... Sajnos anya azonban rajong a kultúrájáért, és mindig azt mondja, büszkének kell lennünk a származásunkra. Persze, nekem közöm sincs Oroszországhoz. Még életemben nem jártam ott, és ha rajtam múlik, nem is fogok. Egy életre elég kultúrát szívtam magamba már itt is...
Egyébként a családi...khm...hobbi csak rajtam ütközött ki ilyen szépen... Úgy értem, a családban csak én rendelkezem ilyen idióta névvel. Apa valahogy rá tudta még beszélni anyát, hogy a nővérem normális nevet kapjon (Őt Marla-nak hívják...) de úgy tűnik, mikor az én nevemről kellett dönteni, az orosz akarat erősebb volt...
Nos, térjünk csak vissza a valóság keserűségéhez, miszerint épp egy srác nadrágját markolászom. Igazság szerint a pólóját is, de ez most már nem is lényeges.
Csak egy pillanatra pillantok fel, hogy ugyan kibe sikerült belekapaszkodnom.
Remek, még egy sportguru... legalábbis a focimez erről tanúskodik. De nem olyan bika-típus, náluk sokkal kiesebb, és legalább nem röhög rajtam, mint a bikák, és úgy általánosan a folyosó nagy része... Meglepetten pillant le rám, így legalább látom az arcát is. Ez csak azért jó, mert hátralévő életemben tudom majd kit kell elkerülnöm a folyosón.
Rövid, kócos szőkésbarna haj, baloldalt egy zöld festéssel... gondolom ez a hasonló színű szeme miatt van. Tipikus „fürtökben-lógnak-rajtam-a-csajok" típus.
Nem bámulok sokáig az arcába, inkább gyorsan elengedem, felszedem a szétszóródott cuccaim, és feltápászkodom. A folyosó fele már odébbállt, de van aki még röhög.
A srác, akibe szó szerint belebotlottam, felém fordul. Vicces, így állva látszik, hogy magasabb vagyok nála. Pedig én sem vagyok egy langaléta alkat...
- Ez meg mi a franc volt? – kérdezi, de nem tőlem, hanem a bikáktól. Azok csak tovább röhögnek, mire a srác felém fordul. – Ne is törődj ezekkel e seggfejekkel. Jól vagy?
Megfordulok, és vissza sem nézve otthagyom őket.
Nem szólok egy szót sem... már 9 éve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése