Unmatched 06

Már nem számít...

Lassan kezdett el ébredezni. Az agyában már ott volt a biztos tudat, hogy reggel van, mégsem volt kedve kikelni az ágyból. Még csak a szemét sem akarta kinyitni. Vissza akart menni az álmok világába, csak még egy kicsit. Szeretett aludni. Nem azért, mert szüksége volt rá, hogy a teste feltöltődjön. Nem. Szeretett aludni, mert álmodott. Hiszen, az ember az egyetlen lény, aki képes álmodni. Így, mikor a Földre küldték, újra embernek érezhette magát. Igen, hiszen, ő is volt ember. Valamikor, talán nagyon régen, talán alig pár éve.
De hiába, csak a tudat volt meg, az emlékek nem. Pedig tudni akarta, mit követhetett el életében. Hogy miért érdemelte azt a sorsot. Hogy miért került oda lentre. Arra a helyre, aminek a nevét gyűlöli kiejteni a száján. Mégis, kiérdemelte, hogy elhagyhassa. Szánalmas. Már életében is az lehetett, ha oda került...
Ezek a gondolatok végképp elvették a reményeit az alvástól. Már teljesen éberen feküdt az ágyban. Nem a sajátjában, tudta. Fülelt, hátha hall valamit. De semmi nem utalt arra, hogy az angyal még ott lenne.
Számított erre...
Ez esetben, az angyal vagy a közelébe sem akar majd menni jó ideig, vagy...
Vagy mi?
Tegnap megindult valami... Hát igen, érzelmek terén, nem volt túl határozott. Egy éjszakás kalandjai voltak már, bőven, de ahhoz nem kellenek érzelmek. Nem. Épp ezért voltak jók.
De az angyal nem ilyen volt. Túl érzékeny. Vele nem lesz könnyű dolga...
Pár másodpercnyi csend után, úgy döntött kinyitja végre a szemét. Pislogott párat, és vett egy mély levegőt. Felült az ágyban, hogy körbenézzen. Mióta itt élt, nem járt még az angyal szobájában. De pont olyan volt, mint képzelte. Egyszerű. Bár, talán makulátlan rendet várt volna a fiútól, ennek ellenére hevertek szétdobálva dolgok a helyiségben. Erre elmosolyodott.
Hangot hallott a nappali felől, úgyhogy feltornázta magát, és az ajtóhoz sétált. De nem volt ideje még csak a kilincshez hozzáérni sem, mikor az ajtó óvatosan kinyílt. Még épp hátra tudott lépni, nehogy beleütközzön.
Lakótársa igen meglepett arcával találta szembe magát. Erre elmosolyodott, és megállapította, hogy olyan gyorsan, olyan mértékben senki sem képes elpirulni, mint az angyal.
Azt várta, hogy hátat fordít neki, vagy elküldi melegebb éghajlatok felé. Ilyesmit, és határozottan nem azt, ami történt. Nem azt, hogy a fiú egy halvány mosoly kíséretében, bár fülig vörösödve, köszön neki.
- Jó reggelt... –mondta lehajtott fejjel. Ez határozottan meglepte az ördögöt. De annyira azért mégsem, hogy ne viszonozza, egy vigyor kíséretében.
- Jó reggelt! Azt hittem, hogy szóba sem fogsz állni velem, a tegnapi után... –mondta.
Matt hirtelen felkapta a fejét. Arcáról eltűnt a mosoly.
- Én... –kezdte, de a hangja valahogy cserben akarta hagyni – Köszönöm...
- Tessék? –kérdezte zavartan Deamon.
- A tegnapit... –magyarázta az angyal lesütött szemmel.
Az ördög nem válaszolt. Nem tudott mit mondani. Inkább csak nézte az előtte álló fiút, akinek a figyelme a küszöb felé összpontosult. –Bemehetek? –kérdezte végül.
Deamon nem felelt, csak bólintott, és arrébb lépett. Figyelte, ahogy elsétál mellette, majd tanácstalanul megáll a szoba közepén.
Szent... Ez volt az első dolog, ami az ördögnek eszébe jutott. Jóllehet Matt elrejtette a szárnyait, így semmi sem utalt arra, hogy angyal, mégis, látszott rajta. Tudta azt is, hogy a fiú „csak" egy egyszerű angyal. A magasabb rendű lényeket nem küldenék ilyen feladatok elvégzésére. Mégis... valahogy csodálta azért, ami... hiszen, ha Matt valaha ember volt, valami nagyon nemes tettet kellett elkövetnie ahhoz, hogy angyallá legyen. Más dolog a mennybe jutni, és szintén más az, ha valaki kiérdemli azt a tiszteletet, hogy Isten küldötte legyen...
Deamon sóhajtott egyet. Neki egyik sem sikerült...
Nem szeretett sokat sajnálkozni ezen. Az idő múlásával puszta tényként kezelte. Az lett, ami... ördög... Soha nem gondolta úgy, hogy ez rossz lenne. Sőt, néha megvoltak a maga előnyei...
Két lépéssel eltüntette a köztük lévő távolságot, megragadta a vörös hajú fiú vállát, majd maga felé fordította, és, mielőtt az bármit is tehetett volna, megcsókolta. Meglepte, hogy az angyal mennyire engedelmes. Nem próbálta ellökni magától, inkább belesimult az ölelésébe.
Mikor aztán egy kis idő múlva elváltak egymástól, az ördög egy meglehetősen vörös, és zavart Mattel találta szembe magát, aki kerülte a tekintetét. A két keze közé fogta arcát, és úgy kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Lennél szíves elárulni, hogy mi ez a drasztikus változás? –kérdezte, és valamiért még magát is zavarta a cinikus hangneme...
- Miről beszélsz? –kérdezett vissza az angyal, bár mindketten érezték, hogy nem komolyan. Inkább, amolyan időhúzás képen.
- Esetleg arról, hogy két napja még igen hevesen tiltakoztál... –felelt Deamon.
Matt nem felelt rögtön... Lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mintha próbálná nyugtatni magát, lerázta magáról az ördög karjait, és hátrébb húzódott.
- Én... azt hiszem... –kezdte, de a hangja folyton elakadt- Már nem számít mi történik... Nem tudok beszélni velük... Az Égiekkel... Nem tudom, mit kellene tennem. Már nem érdekel, történjék bármi...
- Nem tetszik ez a depressziós hangnem... –szólalt meg Deamon, majd hirtelen magához rántotta az angyalt, és megcsókolta. A vörös fiú először meglepődött, majd kétségbeesetten próbált szabadulni. Nagy nehezen, sikerült eltolnia magától az ördögöt.
- Azt mondtad, nem számít, mi lesz... –jegyezte meg vigyorogva.
- Nem így gondoltam! –fakadt ki Matt, és, bár dühösnek kellett volna éreznie magát, nagyon is boldog volt.
- Hogy te milyen könnyen elpirulsz... –állapította meg még mindig mosolyogva Deamon. – Aranyos...
- Ne mondj ilyet! Idióta! Eressz! –követelte, és kiverekedte magát a másik szorításából, majd elindult a nappali felé.
- Akkor is az. És sokkal jobb, ha mosolyogsz... Őszintén szólva, nem nagyon értek a vigasztaláshoz, szóval, ha nem muszáj, ne sírj... nem bírom... –indult utána a fekete hajú fiú.
- Hidd el, nem állt szándékomban tegnap...! –fordult vissza Matt, de nem tudta befejezni.
- Nem azért... –vágott közbe az ördög, tőle szokatlanul lágyan –Csak, nem szeretem... Mert igaz, amit mondanak.
- Tessék?
- Szóval... amit mondanak, hogy a legszomorúbb dolog a világon... ha egy angyal sír. Ez igaz. –felelt Deamon.

Matt döbbenten nézett az ördögre. Nem értette, miért mondta ezt, és azt sem értette, miért kezdett gyorsabban verni a szíve. De valahogy boldognak érezte magát, még ha ott is bujkált benne a kétely, most nem adott hangot magáról. Akkor, úgy érezte, tényleg nem számít, bármi is lesz. Talán megérné hagyni, hogy minden úgy legyen, ahogy a sors akarja. Talán nem lesz olyan rossz ez az egész, és talán ő is tévedhet. Remélte, hogy így van...
Mikor ismét megszólalt, már mosolygott.
- Ha zavar... akkor azt hiszem, megpróbálom mellőzni... Remélem, hogy nem lesz okom rá...

De ahogy kimondta, a kétely felmordult benne, helyet követelt magának az érzései közt. Nem tudta, meddig fog tartani az egész, de úgy érezte, most minden úgy jó, ahogy van. Egyelőre nem akart hallgatni az aggályaira.