Mondd... 7. fejezet

Vigaszdíj


Három hét telt el a meccs óta. Vagyis három hét azóta, hogy olyan furcsán viselkedtem a meccs után… aminek köszönhetően Neil kissé felbátorodott. Nem lep meg, hiszen végül is nem küldtem el melegebb éghajlatok felé, mint ahogy az várható lett volna. Azt hiszem, ezen leginkább én lepődtem meg és nem ő…
Az, hogy nem tettem így, elég sok következménnyel járt. Neil most már nem próbálta annyira visszafogni magát. Ezt úgy kell érteni, hogy mostanában a szükségesnél jóval többször ér hozzám. Persze ezt számomra eléggé feltűnően teszi. Túl közel ül hozzám, vagy éppen feltétlenül szüksége van arra a tárgyra, ami az én közelemben van, és esze ágában sincs megkérni, hogy adjam oda, inkább keresztülmászik rajtam. A legutóbbi rajzórán komolyan gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem tőle nincs-e kedve az ölembe ülni, hiszen már nem választja el sok tőle… Vagy pár napja, mikor rájött, hogy van mobiltelefonom képes volt letérdelni előttem, hogy megadjam neki a számomat. Igazából a helyzet eléggé vicces volt, de ha belegondolok, hogy ez hogyan nézhetett ki egy külső szemlélőnek, akkor kínos is… Végül persze megkapta, bár közöltem vele, hogy sokra nem megy vele, mert úgysem beszélek senkivel, sőt, magam sem értem, minek nekem ez. Összesen két szám van benne. Az övével együtt három… és amióta megkaptam, körülbelül egy éve, azóta nagyjából tízszer, ha használtam. Ez is csak annyiból állt, hogy a nővéremnek küldtem üzenetet. Vagy éppen ő nekem… Neil ennek ellenére hihetetlenül örült neki.
Úgy egy hete pedig, megígértette velem, hogy megint elmegyek a meccsére. Csak nagyon nehezen tudott rávenni. Rengeteg érvet hozott fel, hogy miért feltétlenül szükséges, hogy én ott legyek, és ráadásul felajánlotta, hogy megint letérdel elém, de közöltem vele, hogy ha ezt megteszi, egészen biztos, hogy nem megyek. Aztán megemlítette, hogy ez az éved utolsó meccse – és igazából ez volt az, amivel megnyert magának. Többet nem fog nyaggatni ilyesmikkel. Legalábbis egy ideig biztosan nem. Úgyhogy beleegyeztem.
De csak ezután jött a java… miután már megígértem, hogy elmegyek, feltűnően csendes lett. Látszott rajta, hogy valamit nagyon el akar mondani, de hallgatott. Nekem pedig eszem ágában sem volt megkérdezni mi az. De nem sokáig tartotta magában a dolgot. Mikor hazafelé tartottunk, kibukott belőle.
- Szóval… - kezdi, amikor már éppen el akarok köszönni tőle. Vártam, hogy folytassa, de elakadt. Egy ideig csak zavartan meredt maga elé. Ebből aztán sejthettem, hogy valami olyasmit akar mondani, amire én valószínűleg hasonlóan fogok reagálni. Nem is tudom, megérné-e meghallgatni, vagy egyszerűbb lenne, ha csak úgy eltűnnék, amíg még lehet.
Neil megköszörüli a torkát, majd ismét nekifut.
- Szóval csak azt akartam mondani, hogy lesz a meccs ugye… és ez lesz az utolsó az évben. Szóval, ezzel dől el a bajnokság is. És ha nyerünk, esetleg… kaphatnék valamit? Mondjuk egy csókot…
Mindezt olyan gyorsan hadarja el, hogy egy pillanatig fel sem fogom, amit mond. Aztán persze, miután sikerült feldolgozni az információt, elképedve pislogok rá vissza. Az egy dolog, hogy előző alkalommal kapott… nem, inkább csak szerzett tőlem egy csókot, de az egészen biztos, hogy most nem fogja kikunyerálni. Legalább is, mindent megpróbálok, hogy ne sikerüljön neki...
Neil reménykedve néz rám. Nem tudok mit válaszolni. Legszívesebben talán egy határozott nem kíséretében otthagynám. Másrészről viszont, nehéz lenne ezt megtenni. Nem is tudom… kedvelem őt. Persze azt nem mondhatnám, hogy úgy, ahogy azt ő szeretné.
Mivel nem tudok mit kezdeni a helyzettel, azt teszem, amit ilyenkor a hozzám hasonló gyáva alakok: megfutamodom. Igazából, ez részemről annyiból áll, hogy megfordulok, és szépen elindulok hazafelé. Csak pár lépésig jutok, mikor utánam szól.
- Tehát ezt most vegyem úgy, hogy nem? - kérdezi. A hangja bizonytalan. Nem merek megfordulni, de nem bólintok rá a dologra. Megvonom a vállam és megyek tovább. De ezzel nem oldottam meg semmit, Neil elindul utánam, hamarosan utolér. – Lehetséges, hogy van egy kis esélyem?
Most már egészen vidámnak tűnik. Eléggé optimista lehet, ha ő ebből a vállrándításból azt következtette ki, hogy esetleg megteszem, amit kért. Pedig leginkább egy amolyan „csinálj amit akarsz" gesztus akart lenni. Nem felelek semmit.
Már a bejárati ajtó előtt állok, de ő még mindig itt van. Megáll a járdán, nem jön közelebb, csak áll ott, és engem néz. Olyan, mint azokban a családi filmekben a kóbor kutya, aki hazáig követi a főszereplő gyereket… Csakhogy nálam az ilyesmi egyáltalán nem jön be. Legalábbis kutyákkal. De az a helyzet, hogy Neil sokkal jobban csinálja ezt, mint bármilyen kisállat. Megfordulok, és sóhajtok egyet. Mi a fenét csináljak vele? Egy ideig csak állunk ott, és nézzük egymást. Úgy tűnik, Neil nem adja fel, amíg nem kap valami egyenes választ. Vajon mit gondolhatnak a szomszédok most? Furcsán festhet, ahogy itt állunk, én a bejáratnál, Neil pedig pár méterre tőlem, a járdán, és csak bámuljuk egymást.
Feladom… Megfordulok és kinyitom az ajtót. A szemem sarkából látom, hogy meg sem mozdult. Most mégis mit tervez? Éhségsztrájkba kezd az ajtónk előtt, amíg bele nem egyezek az idióta kérésébe?
Újabb sóhaj a részemről. Visszafordulok hozzá.
- „Nem akarsz inkább bejönni?" - kérdezem. Az a helyzet, hogy kinézem belőle, hogy ha most itt hagynám, még órák múlva is ott ácsorogna.
De erre a kérdésre széles mosoly jelenik meg az arcán, és szinte már rohan hozzám.
- De, szívesen. - mondja, és besétál. Lehet, hogy egész végig ezt tervezte…?
Megáll az előszobában és körbenéz. Túl sok látnivaló nincs, elég szerény a berendezés. Kevés a bútorunk ehhez a nagy házhoz.
- Azért, remélem nem zavarok… - szólal meg egy kis idő után. - Vagy nincs itthon senki?
Megrázom a fejem.
- „A nővérem dolgozik." - egy kicsit habozok, de aztán úgy döntök, folytatom. - „Anya kórházban van."
Neil meglepetten pislog. Ugyanaz a reakció, mint minden esetben. Nem szeretem megemlíteni a kórház dolgot, mert mindenki úgy reagál, mintha anyának legalább egy halálos betegsége lenne.
- Hú… öhm… - ennyit kapok válaszul. Úgy tűnik eléggé letaglózta a dolog. - Valami komoly dolog? - kérdezi végül.
- „Nem. Az idegeivel vannak gondok." - persze igazából súlyos a dolog, a maga nemében. Bár, ez leginkább nézőpont kérdése.
- Értem. - egy kis szünet. Neil várja, hogy elinduljak valamerre, ugyanis még mindig a bejáratnál ácsorgunk. Egy kis mérlegelés után úgy döntök, irány a szobám. Gondolom, úgyis arra kíváncsi… Elindulok a lépcső felé, ő pedig követ. Aztán, mikor megszólal, rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet.
- És… mi van az édesapáddal? - kérdezi. Nem nehéz kitalálni, miről jutott eszébe a dolog. A lépcsőnél ugyanis, a falon van néhány családi kép. Jó régiek, apa is szerepel rajtuk.
Ez sem az egyik legszívesebben emlegetett témám, de Neilnek különösen jó érzéke van ahhoz, hogy ilyenekről kérdezzen. De most mégis, mit mondhatnék neki? Hogy hagyjuk? Nem beszélek róla? Nem vagyok az a fajta, aki ha történik valami rossz, úgy csinál, mintha csak álmodta volna. Közhelyes, de igaz: ami történt, megtörtént.
Csak akkor válaszolok, mikor már felértünk a lépcsőn.
- „Meghalt." - válaszolom egyszerűen. Persze nem egyszerű ezt kimondani, mert akár akarom, akár nem, eszembe jut az egész. Görcsölni kezd a gyomrom… Aztán gyorsan elhessegetem az emlékeket. Nem, akármennyire is úgy gondolom, hogy nincs értelme elfutni a múlt elől, rá kell jönnöm, hogy mégis csak azt csinálom. Nem akarok emlékezni apa halálának a napjára.
Neil még inkább meglepetten néz rám. Aztán kissé zavartan köhint egyet.
- Én… nagyon sajnálom. - mondja. De tényleg látszik rajta, hogy sajnálja. Csak az a gond, hogy úgy érzem, hogy nem a történteket, hanem engem. Nem szeretem ezt…
- „Már régen történt." - felelem. Benyitok a szobámba, és remélem, hogy nem kell erről tovább beszélgetnem vele.
Szerencsémre Neilt leköti az, hogy körbekémleljen mindent. Én leülök az ágyamra, és hagyom, had bámuljon meg mindent. Úgy viselkedik, mint egy gyerek a cukorkaboltban.
- Jó sok könyved van. - jegyzi meg egy idő után. - Ezt én is olvastam. - bök rá az egyik kötetre. - És ezt is.
Ez még így folytatódik egy ideig. Körülbelül minden második könyvemre igaz az, hogy ő is olvasta, vagy neki is megvan. És igazából jó ideig nem is beszélünk másról, csak ezekről. Valahogy egészen olyan, mintha elfejeltette volna, hogy miért is van itt.
Legalábbis addig, amíg az ajtóhoz nem kísérem.
- Akkor… ha nyernénk esetleg… - kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze.
- „Nem ígérek semmit…" - vágok közbe, és szinte átlököm a küszöbön, majd becsukom az ajtót.
- Azért már ez is valami… - hallom a hangját az ajtó mögül. Ez a srác vagy nagyon hülye, vagy tényleg ennyire optimista. De az az igazság, hogy ezzel engem is jobb kedvre derít…



Még egy hét volt a meccsig, és azt gondoltam, hogy Neil ez alatt az idő alatt végig a „jutalmával" fog zaklatni, de nem így lett. Ugyanis, hétfőn nem jelent meg az iskolában. Persze én már kora reggel megtudtam, hogy miért. Küldött ugyanis egy üzenetet, ami annyiból állt, hogy megfázott, és otthon kell maradnia, de a meccsen mindenképpen ott lesz, szóval nekem is feltétlenül mennem kell. Először nem akartam válaszolni neki, de nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy, körülbelül két órával az után, hogy megkaptam az üzenetét, küldtem neki egy választ. Igaz, nem voltam valami bőbeszédű, mindössze ennyi állt benne: Ok. De ahogy Neilt ismerem, ő már ennek is nagyon örült.
Az, hogy mennyire elszoktam attól, hogy teljesen egyedül legyek az iskolában, csak most tűnt fel, hogy Neil hiányzott. Régebben, az előző helyeken mindig jól elvoltam egyedül, de az utóbbi időben, mindig akadt társaságom, ha akartam, ha nem, és szépen lassan hozzászoktam. Azon kapom magam, hogy rettenetesen unatkozom a szünetek alatt. Neil mindig ott lógott a nyakamon, le sem lehetett vakarni, és tulajdonképpen egész jól elszórakoztatott… most pedig, hiába hoztam magammal könyvet, nem tud lekötni. Még az olvasást is unom. Ez azért egy kicsit ijesztő…


A péntek meglepően lassan jött el. A meccs nem sokkal az óráim után kezdődik, úgyhogy inkább az iskolában maradok, nincs értelme hazamenni. Bár, gondoltam arra is, hogy hagyom a fenébe az egészet, úgysincs kedvem hozzá, egyáltalán nem érdekel a foci, jobb lenne lelépni, amíg még lehet, mégis maradok. Elég volt magam elé képzelni Neilt, mikor rájön, hogy nem vagyok ott… Vagy a meccs után, egészen biztosan valami családi drámába illő arckifejezéssel közölné velem, hogy mennyire csalódott. A hideg futkos a hátamon a gondolattól… Így hát nem maradt más választásom, mint a sportpálya felé venni az utamat. Két lehetőségem van, hogy elkerüljem a nem kívánatos személyeket, és úgy általában a tömeget. Az egyik, hogy korán odamegyek, meghúzom magam az egyik sarokban, az emberek elmennek mellettem, és észre sem vesznek. A másik az, hogy megvárom, amíg körülbelül mindenki letelepedik, és csak akkor megyek oda, keresni egy nem túl feltűnő helyet. De mivel nincs kedvem sokáig várakozni, az első megoldás mellett döntök.
A hely, ahol a legutóbb ültem, éppen megfelelő lesz. Bár eleinte a lelátó fele rajtam keresztül fog áthaladni, de a meccs végén hamar el tudok slisszolni. Ugyanis pontosan ezt terveztem. Ha le tudok lépni azelőtt, hogy Neil megtalál, és megpróbálja beválttatni a nem létező ígéretemet, akkor minden el van intézve. Valószínű, hogy a mi csapatunk nyer. Nem értek ehhez, de az folyosókon körülbelül három napja csak erről beszélnek. A másik iskola csapata béna, mi nyerünk, ez el van döntve. Na nem mintha olyan nagy tétje lenne a dolognak, hiszen akárhogy alakul is a dolog, a bajnokság már a miénk, ezt a meccset is csak a formaságok kedvéért tartják. Tehát ha elég ügyes vagyok, hamar el tudok menekülni, úgyhogy ha legközelebb összefutok Neillel, annyit mondok, hogy elkerültük egymást. Azt látni fogja, hogy ott voltam. Ha nem rögtön a meccs után találkozom vele, egészen biztosan könnyebben le tudom rázni. Bár, ki tudja…?
A kezdés előtt körülbelül negyed órával, elkezdenek szállingózni az emberek. Az egész lelátón szerintem én vagyok az egyetlen, aki egyedül van. A legtöbben csoportokban érkeznek, de minimum ketten. De nem zavar a dolog. Amíg nem vesznek észre, és senki sem tapos a lábamra minden rendben van.
Hamarosan a csapatok is megjelennek. A lelátó felmorajlik, megkezdődik a vad éljenzések áradata. Én csak sóhajtok egyet. Ez már most túl hangos nekem.
Ahogy a mi játékosainkat figyelem észreveszem Neilt is. Ott van a többiek között, és éppen az edzővel beszél valamit. Nem néz ki túl jól. Látszik, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Az edzőjük helyében én egészen biztosan nem engedném játszani.
Mikor felállnak a pályán a lelátó felé néz. Nem nehéz kitalálni, hogy engem keres. Mikor észrevesz, szélesen elvigyorodik és integet. Én egy integetésre csak halványan emlékeztető mozdulattal viszonzom.
Elkezdődik a meccs. Nekem körülbelül annyira érdekes a dolog, mint egy a moha növekedéséről szóló dokumentumfilm a birkózócsapat tagjainak. De a körülöttem elterülő embertömeget nagyon is lázba hozza. Persze azért valahogy én is örülök neki, amikor a mi csapatunk gólt szerez, főleg ha Neil teszi, mert hozzájuk azért mégiscsak van valami közöm. De úgy látszik, ez alkalommal a szerencse elpártolt az iskolánktól. Az első félidőben 2-1 az állás, az ellenfél javára. Körülöttem mindenki arról beszél, hogy nem gond, behozzuk.
Valahol egy kicsit abban reménykedem, hogy mégsem. Ha most a csapatunk veszít, akkor legalább teljesen megúszom azt a jutalom dolgot. És, ahogy elnézem őket, erre megvan minden esélyem. Neil nagyon nincs formában. Teljesen másképp játszik most, mint legutóbb. És ahogy a második félidő elkezdődik, nagyon kimerültnek tűnik. De ez nem igazán zavarja őt, úgy tűnik. Körülbelül öt perc alatt kiegyenlít a csapatunk. A tömeg hangosan élteti az iskolánk remek ifjait. Persze ők nem pont így fogalmaznak.
De a másik csapat mégsem bizonyul annyira bénának, mint ahogy azt képzelték, mert válaszul hamar szereznek ők is egy gólt. A mi diákjaink fujolnak, az övéik éljeneznek. Egészen vicces hallgatni.
Már alig egy perc van hátra a meccsből. Igazából azt terveztem, hogy ekkorra márt hűlt helyem lesz, de látva, hogy valószínűleg veszítünk, maradok. Legjobb esetben is egy döntetlen lehet. Neil azonban úgy tűnik nem adja fel. Amint megszerzi a labdát körülbelül olyan elszántan indul meg vele a kapu felé, mint egy, a hazájáért küzdő katona. A gyomrom összeszorul, amikor elrúgja a labdát. Mindenki szokatlanul csendben van. Aztán a kapus elkapja a labdát. Mindenki egyszerre kezd beszélni. A meccsnek vége. Nos, van ilyen, a másik csapat nyert.
Neilt figyelem, aki meglehetősen letörten indul a többiek felé, de félúton meg kell állnia, mert, amennyire én látom, egy kisebb köhögési roham tört rá. Hogy a fenébe lehet ilyen hülye, hogy betegen eljön játszani?
Végül aztán, mielőtt még kezet fognának a győztesekkel, otthagyom a lelátót. Elindulok a kapu felé, de inkább úgy döntök, megvárom Neilt. Végül is, nem ők nyertek, nincs semmiféle jutalom. Megállok az egyik fa mellett, és várom, hogy elmenjen a tömeg. A csapatunk közben bevonul az öltözőbe, meglehetősen csendesen. Nem értem mi a fenéért olyan letörtek, mikor a bajnokság így is már az övék… De pár perccel később, mikor kijönnek, már eléggé meg vannak elégedve magukkal, és ha jól értetem, bulizni indulnak a városba. Komolyan mondom, soha nem fogom megérteni a sportolókat… Neil viszont nincs köztük, úgyhogy várok még egy kicsit.
Pár perc múlva azért inkább arra gondolok, hogy itt hagyom, nem érdekel. Mégis az öltöző felé indulok el inkább. Egy kicsit aggódom érte… végül is beteg, nem igaz?
Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Eddig csak egyszer jártam bent, és akkor sem önszántamból. Nem éppen egy olyan hely, ahova szívesen mennék, tekintve, hogy körülbelül egy tucat izzadt focista járt bent úgy öt perccel ezelőtt…
Végül aztán erőt veszek magamon és bekopogok. Mivel nem kapok választ, be is nyitok.
Senkit sem látok, úgyhogy az is megfordul a fejemben, hogy már Neil is elment, csak éppen nem vettem észre. De mivel ég a villany elvetem ezt az ötletet. Elindultam a szekrénysor vége felé, és meg is találtam akit kerestem. Ott ült az egyik padon, a kezével támasztva a homlokát, úgy nézett ki mint aki most értesült a szülei haláláról… Most komolyan amiatt ilyen letört, hogy vesztettek? Hogy nem kapja meg azt a hülye csókot?
Megkocogtattam a vállát, mire azonnal felkapta a fejét. Ahogy észrevette, hogy én vagyok az, megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült neki.
- Szia! Azt hittem, már hazamentél. - mondja. A hangja már-már egészen hihetően vidáman cseng, de még így is látni, hogy bántja valami. - Milyen volt a meccs? Igaz, nem mi nyerünk…
Megvonom a vállam.
- „Tudod, hogy nem vagyok oda a fociért." - felelem. - „De azért jól játszottál." - teszem még hozzá. Azt hiszem, ez a minimum, hiszen beteg, és ennek ellenére is eljött. Akármekkora ostobaságnak tartom is a dolgot.
- De nem elég jól… - sóhajt. Olyan arcot vág, mint aki mindjárt elsírja magát. És ráadásul még mindig azzal a művigyorral néz rám. Valahogy igazán sajnálom most. De nem is értem. Most komolyan ilyen fontos neki ez az egész? Jó, elhiszem, hogy az, de mégis… Egyszerűen nem tudom nézni azt a fájdalmas arckifejezését…
Azt hiszem, talán ez lehet az oka, annak a rettenetesen nagy ostobaságnak.
Úgy értem annak, hogy megcsókoltam.
Valószínűleg elment az eszem, mással nem lehet ezt magyarázni.
Igazából, csak egy pillanat volt az egész. Azt hiszem, nem is gondolkodtam a dolgon, egyszerűen csak… megtörtént.
Neil úgy néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy meglepődjön, vagy örüljön-e. Az arckifejezése leginkább olyan, mint aki megragadt a két állapot között. Aztán szépen lassan hatalmas mosolyra húzódik a szája.
- Ez…? - kezdi, de ő sem egészen biztos abban, amit mondani akar.
- „Vigaszdíj." - felelem, és magamban hozzáteszem, hogy jobban teszi, ha beosztja egy időre, mert többet nem csinálok ilyet…
Valószínűleg olyan vörös lehetek, mint egy túlérett paradicsom. Neil persze üdvözült kifejezéssel pattan fel a padról.
- Úgy örülök! - mondja, mintha nem látszana amúgy is. Ha a boldogság áramot termelne, szerintem Neil egész Kanadát ki tudná világítani. De aztán megköszörüli a torkát, bár nem igazán tudom eldönteni, hogy a betegség miatt, vagy mert valami komolyabbat akar mondani, és folytatja. - Én, tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de még a meccs előtt eldöntöttem valamit. Azt, hogy ha veszítünk, akkor feladom ezt az egészet. Mármint, téged… Ha nyerünk, akkor viszont van egy kis esélyem. Mindent a szerencsére bíztam. És igaz, hogy vesztettünk, de úgy tűnik, mégis van esélyem.
Az utolsó mondatnál már szabályosan tátott szájjal meredek rá. Egyrészt azért, mert komolyan volt olyan hülye, hogy egy focimeccsre bízzon egy ilyen dolgot, másrészt azért, mert végül én voltam az, aki eldöntötte ezt az egészet. Jó, igaz, kár lenne tagadni, hogy kedvelem. De hogy úgy…? Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
De ahogy Neil mosolyát elnézem, valahogy én is jobban érzem magam. És ez még ijesztőbb mint az, hogy untam az olvasást…

Mondd... 6. fejezet

Testvérek



Ha valaki kérdezné, fogalmam sincs, mit keresek itt. Egyáltalán nem értem, hogy mit csinálok, egy őrjöngő tömeggel körülöttem, mikor kifejezetten utálom az ilyet. Pedig mégis itt ülök a lelátó szélén, és várom, hogy kezdődjön a meccs...
Neilnek sikerült rávennie, hogy tényleg eljöjjek. Habár, jelen pillanatban is azt gondolom, hogy ez egy nagyon nagy hiba volt tőlem... De nem tudok mit tenni, nagyon meggyőző tud lenni. A célját pedig egy igen primitív de hatásos módszerrel érte el: egész héten ezzel zaklatott. Végül már az égre is megesküdtem neki, hogy itt leszek, és hát... itt is vagyok.
Én a lelátó szélén ülök, lent, jól elrejtőzve, de Neil még így is észrevesz. Mikor a pályára lép, rám vigyorog. Én is megpróbálkozom egy mosolyszerűvel, de nem sikerül. Túlságosan ideges vagyok, nem szeretem a tömeget. Nem szeretem a zajt. Nem szeretem a focit. Mit keresek én itt?
Alig várom, hogy elkezdődjön a meccs. Aztán, hogy vége legyen, és végre hazamehessek. Igazából nem értem miért volt olyan fontos, hogy eljöjjek. Nem hinném, hogy Neil hiányt szenved a szurkolókban, vagy ilyesmi. És egyébként is, eléggé rossz ötlet pont engem elhívni egy meccsre, hogy biztassak valakit. Vicces. Ezt ő sem gondolhatta komolyan...
Hoppá, egy gól. Méghozzá a mi csapatunknak. A tömeg őrjöng, én pedig ülve maradok, és összébb húzom magam. Nem pont ilyennek szeretem a szombat délutánjaimat. Szívesebben lennék otthon, mondjuk egy könyv társaságában...
A meccs folytatódik tovább, a tömeg viszonylag lenyugszik. Én, lévén, hogy nem igazán értek a focihoz, egyszerűen csak Neilt figyelem. Végül is, csak miatta vagyok itt. A focicsapat... sőt, az iskola többi tagjával sem ápolok túl szoros baráti köteléket. Igazából semmilyet sem.
Eléggé halványan azért emlékszem, hogy mikor kicsi voltam az apám rá tudott venni, hogy focizzak vele. Bár nem sok mindenre emlékszem. Van egy eléggé homályos emlékem, amiben egy labdával fejbe dobom a nővéremet, aki ezután végig kerget az udvaron. Ez még a régi, az első házunknál volt, ennyi biztos. De még eléggé kicsi lehettem. Azt hiszem, ezután minden érdeklődésem meg is szűnt a sportok iránt...
Nos, ahogy elnézem Neilt, biztos vagyok benne, hogy az apja vele sokkal többet focizott gyerekkorában. Egészen azóta, hogy a pályára lépett, szüntelenül vigyorog. Látszik rajta, hogy élvezi a játékot. Igazából, egészen olyan, mint egy gyerek, amikor megkapja a karácsonyi ajándékát, amit már régóta várt. Főleg, mikor végre rúg egy gólt.
A közönség ismét őrjöng, ő pedig végigrohan a pályán, örömében ugrál, és végül egy pillanatra rám vigyorog. Nem tudok mit tenni, visszamosolygok.
El sem tudom képzelni, honnan van neki ennyi energiája. Én azt hiszem egy kör után ájultan hevernék a pálya szélén... Na jó, végül is, mintha említett volna valami olyasmit, hogy kissé hiperaktív lenne...
Rövid időn belül a csapatunk szerez még egy gólt, majd kapnak is válaszul kettőt. Nem nevezném túl izgalmasnak a focit, hiszen csak egy maroknyi ember rohangál egy labda után... Tényleg nem az én világom, de azért el kell ismernem, hogy magamban szorítok a csapatunknak. Na jó, inkább csak Neilnek, mert a többieket nem szívlelem...
A szünet után ismét röpködnek a gólok, de azért a csapatunk vezet.
Azt azért el kell ismernem, hogy az utolsó percekben egy kicsit izgulok. Igaz, hogy a mi iskolánk vezet, nem kérdéses, ki nyer, de Neil éppen azon van, hogy rúgjon még egy gólt. Magamban szurkolok neki. Sikerül, és ismét úgy ujjong, mint egy gyerek.
Meg persze a közönség is. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán ülve maradt. Innentől kezdve nem kérdéses a csapatunk győzelme. Pár percen belül vége is a meccsnek, én pedig, még mielőtt a tömeg megindulna, gyorsan leslisszolok a lelátóról.
De aztán meg is állok. Mit csináljak?
Legszívesebben indulnék is haza, de... Neil kért meg, hogy jöjjek el. Talán meg kellene várnom, vagy ilyesmi. A pálya felé pillantok, de a csapat még nem jött el. A szurkolók többsége viszont már igen. Teszek egy pár lépést az öltöző felé, de aztán vissza is fordulok.
Nem várom meg, keressen meg, ha akar. Végül is csak azért áldoztam rá 90 percet az életemből, mert nem hagyott békén. Örülhet, hogy egyáltalán itt voltam, nem kell megvárnom.
Mikor azonban újra a pálya felé pillantok, meglátom őt. Vigyorog, és felém közelít. Sőt, inkább rohan. Időm sincsen reagálni, mert a következő pillanatban a nyakamba veti magát.
- Dimitri! - harsogja, mintha halláskárosult lennék. Én meg moccanni sem bírok. Egyrészt, ritkán fordul elő, hogy csak úgy spontán megölel valaki, és kissé elszoktam tőle. Másrészt, mert nem elhanyagolható tény, hogy másfél órát rohangált értelmetlenül össze-vissza az imént, és csurom vizes. - Köszi, hogy eljöttél, nagyon örültem! - mondja. Hát, azt látom. De legalább végre elenged.
Kicsit hátrébb lép, hogy kifújja magát. Látom még mindig dolgozik benne az adrenalin... Vesz pár mély levegőt, aztán újra megszólal.
- Megvárnál, kérlek? - kérdezi. Már válaszolnék is, hogy inkább nem, szeretnék már hazamenni, de még mielőtt elkezdeném, folytatja. - Csak szeretnék kérdezni valamit. Meg mehetnénk együtt haza. Ígérem gyorsan elkészülök. Kérlek!
Bólintok, ő pedig el is indul az öltöző felé. - Sietek, és köszi! - szól még vissza, majd eltűnik a szemem elől.
A fenébe ezzel a sráccal. Ha legalább vesztettek volna, akkor nem lenne ennyire feldobva, és nem lenne ilyen boldog, és könnyen nemet tudnék neki mondani. Nem volt szíven elrontani a jókedvét... Tiszta hülye vagyok.
Körülbelül tíz perc múlva bukkan fel ismét, eléggé csapzottan, biztos vagyok benne, hogy nagyon kapkodhatott. De ugyanúgy vigyorog.
- Mehetünk? - kérdezi. Bólintok, és el is indulok. Nincs kedvem tovább itt ácsorogni, hűvös van, és egyre jobban fázom.
Út közben egy ideig meg sem szólal. Majd, amikor mégis, a játékról kezd beszélni. Én csak hallgatom. Elsétálunk a buszmegálló mellet. Ez már amolyan szokássá vált, már ha lehet annak nevezni valamit, ami egy hete tart... Amikor vele megyek haza, sétálunk. Igazából nem lakom messze, ő pedig csak egy megállóval lakik lejjebb.
Neil lelkesen magyaráz a meccsről, én pedig bólogatok. Az igazság az, hogy nem teljesen értek mindent... Hirtelen megtorpanok, Neil pedig felém fordul. El is felejtettem...
- „Gratulálok!" – mutatom neki. Meglepetten pislog rám. – „Elfelejtettem eddig mondani..."
Elmosolyodik. Aztán egyszer csak itt terem előttem. Megcsókol. Az egész csak egy másodpercig tart, aztán hátrahúzódik. Sőt, egyből három lépést hátrál, majd bocsánatkérő arccal néz rám, és csak ennyit mondd: - Izé...
Hát, ezzel rengeteget segített... Fogalmam sincs miért, de az egész valahogy annyira vicces. Egyszerűen csak elmosolyodom, pedig inkább dühösnek kellene lennem. Vagy legalább meglepettnek... de az a helyzet, hogy valahol számítottam ilyesmire. Végül is, Neil elmondta, hogy kedvel, és én nem ráztam le, úgyhogy... mondhatjuk, hogy meg sem lepődtem.
Ő viszont annál inkább. Látszik rajta, hogy nem ezt a reakciót várta tőlem.
Tovább sétálok. Ő pedig követ.
- Izé... - ismétli. A hangján is hallatszik, hogy tanácstalan. - Nem haragszol? - kérdezi. Nem válaszolok. Nem is tudom mit feleljek. Jelen pillanatban tényleg nem vagyok dühös. De fogalmam sincs, mit fogok gondolni, mikor észhez térek. Mert most nem vagyok magamnál, az biztos. Ugyanis még mindig mosolygok. - Öhm. Akkor... - hallom a hangját újra, de már nem olyan bizonytalan. – Mondjuk, lehetne, hogy... vegyük ezt úgy, mint a jutalmamat, mert nyertünk, jó? - Most már elnevetem magam. Biztosan megőrültem.
Visszafordulok. Neil teljesen elvörösödve, értetlenül mered rám. Megrázom a fejem, nincs semmi baj. Elmosolyodik, majd tovább indulunk.
Az út további perceiben nem szólal meg. Most érzem csak, hogy milyen ideges vagyok. A szívem kalapál, a gyomrom pedig görcsöl. Az agyam pedig szünet nélkül zakatol.
Mikor elérünk a kereszteződéshez, ahol el szoktunk válni, valahogy erős késztetést érzek arra, hogy elrohanjak, és meg se álljak a házunkig. De nyugalmat erőltetlek magamra.
- Amit kérdezni akartam... - szólal meg Neil, így kénytelen vagyok felé fordulni. - szóval, arról lenne szó, hogy holnap ráérsz-e. - Felvonom a szemöldököm, és eléggé furcsán nézhetek, mert azonnal mentegetőzni kezd. - Nem miattam! Vagyis de... vagyis mégsem... - megköszörüli a torkát, majd miután összeszedte a gondolatait, folytatja: - Az a helyzet, hogy a húgom itt van. És hát... meséltem neki rólad, és szeretne találkozni veled. Nem túl sok olyan emberrel találkozik, akik értik a jelbeszédet, úgyhogy... Vagy ha nem érsz rá, nem gond, megértem...
Megvonom a vállam.
- „Mikor?" - kérdezem. Mikor ezt kérdezem, az arca szinte felragyog. Már-már ijesztő is lehetne a dolog, hogy ennyire örül ennek.
- Mondjuk, olyan 3 körül megfelel? Itt a buszmegállóban.
Bólintok. Majd megfordulok, és elindulok a házunk felé.
- Akkor holnap. - hallom a hátam mögül. - És köszönöm.
Egy pillanatra nem igazán értem, mit is. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem a holnapi találkozóra gondolt.


Hajszálpontosan három óra van, és én itt állok a buszmegállóban. Teljesen egyedül. Csak remélni tudom, hogy Neil hamar ideér a húgával, mert a szél úgy döntött, hogy ma egy kisebb orkán erősségével fog fújni, és nincs túl kellemes időjárás. Beállok a reklámplakát mögé, ami legalább egy kicsit felfogja a szelet.
Az éjjel nem igazán ment az alvás, amit igazán csak most érzek meg. Fáradt vagyok, és a szemem alatt is sötét karikák húzódnak.
A nővérem szerint úgy nézek ki, mintha valami halálos, vagy legalábbis súlyos betegségben szenvednék. Ő már csak tudja, a kórházban dolgozik... De szeret túlozni. Legalábbis remélem, most sem gondolta ezt komolyan... Viszont, mikor megtudta, hogy programom van délutánra, majd kiugrott a bőréből. Vagyis, inkább akkor, mikor megtudta, hogy nem egyedül megyek. Utoljára ilyen azt hiszem, évekkel ezelőtt volt. Komolyan, Marla úgy örült, mintha legalább azt mondtam volna neki, hogy nyert a lottón. Túl sokat aggódik értem...
Kinézek a tábla mögül. Az utca végén éppen feltűnik Neil és a húga. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek...
Ahogy a lányt elnézem, 2 vagy 3 évvel lehet fiatalabb nála. Alacsony, vékony és meglehetősen visszahúzódónak tűnik, nem úgy mint a bátyja. Viszont a hajuk színe, a szemük és az arcuk nagyon hasonló. Én és a nővérem nem hasonlítunk ennyire...
Már csak azon, ahogy az utcán jönnek, lehet látni, mennyire különböznek. A lány csak nagyon halványan mosolyog egyet felém, ezzel szemben Neil viszont széles vigyorral közeledik felém. Erről eszembe jut a tegnap este, és egy kellemetlen érzés keletkezik a gyomromban.
Mikor oda érnek hozzám Neil csak int egyet, majd bemutatja a húgát. Kicsit meg is lepődöm először, hogy a jelbeszédet használja, de aztán eszembe jut, hogy miért.
Rachel csak köszön, látszik rajta, hogy zavarban van. Nem csodálom, én sem találkozom gyakran olyanokkal, akik megértenek.
Amíg a buszra várunk nem sok minden történik. Hamar kiderül, hogy Rachel nem csak visszahúzódónak néz ki, az is. Jóformán csak a bátyja beszél, ő néha-néha bólint, nem sok mindent árul el.
Végül megérkezik a busz, mi pedig felszállunk. A városközpontban kötünk ki, ott is végül egy gyorsétteremnél, ahol leülünk beszélgetni. Vagyis, jóformán csak Neil és én. Egy kis idő után azért a húga is bekapcsolódik. Apró semmiségekről van csak szó. Az egész valahogy olyan, mint a filmekben. Nem igazán fordult még velem elő ilyesmi, hogy elmenjek szórakozni. Tudom magam is, hogy ez nem igazán normális, főleg az én koromban, de mindig is úgy gondoltam, ez nem az én világom. Jobb nekem egyedül. Most viszont, olyan békés, és furcsa módon megnyugtató, hogy itt ülök, és másokkal beszélgetek. Még ha nem is szavakkal...
Jó pár ember furcsán mered ránk, de most ez sem tud zavarni. Túl jól érzem magam ahhoz.
Egészen addig, amíg Rachel el nem megy a mosdóba.
Neil továbbra is vigyorog rám. Kicsit furcsán érzem magam így kettesben vele. Remélem a húga minél hamarabb visszaér.
- „Kedvel téged." - közli velem Neil, még mindig mutogatva. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt csak baráti értelemben érti. - „Ennek örülök. Nem sok emberrel beszélget. Még azok közül sem, akik értik a jelbeszédet." - magyarázza. Ez egy kicsit hízelgő. - „De ez nem olyan meglepő." - teszi még hozzá. Felvonom a szemöldököm. - „Sok mindenben egyetértünk."
Csak sejteni tudom, milyen arckifejezéssel meredhetek ezután rá. Egyszerűen nem is tudom, hogy mit kellene erre reagálnom, úgyhogy mikor Rachel visszaérkezik, inkább az innivalómmal kötöm le a figyelmemet, és csak a szemem sarkából látom, hogy Neil továbbra is boldogan vigyorog.
Ez valószínűleg a tegnap estinek köszönhető. Le kellett volna teremtenem, vagy legalább faképnél hagynom, akkor nem mondana ilyeneket. Vagyis, csak gondolom. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondattal is zavarba tudnak hozni. Neki sikerült.
De valahogy nem is tudom, hogy ez most rossz-e. Az igaz, hogy nem szoktam hozzá ehhez, de... valahogy, attól, hogy kissé kínosnak érzem, nem zavar.
Akárhogy is, a nap további részében nem vagyok hajlandó a vigyorát bámulni.
Már csak azért sem, mert valahogy olyan érzésem lesz tőle, mintha nekem is mosolyognom kellene.
Te jó ég, mi lesz még itt?

Mondd... 5. fejezet

A megoldás



Hétfő reggel egy cetli fogad a szekrényemen. Nincs rajta aláírás, de nem kell találgatnom, ki írhatta... De nem egy bocsánatkérő levél, vagy ilyesmi, nem a pénteken történteket magyarázza benne, egyszerűen csak két sor, miszerint a táskámat az összes holmimmal a tanáriban találom meg. Legalább tudom, hol keressem.
Olyan gyorsan rohantam el, hogy mindenemet itt hagytam a suliban. A pénteki eset után, egyszerűen csak elmenekültem, és bezárkóztam a szobámba. Azt gondoltam, hogy hála Neilnek, megint egy álmatlan éjszaka elé nézek, de tévednem kellett... Hiába is gondoltam folyton arra, ami történt, egyszer csak elnyomott az álom. Régen aludtam már olyan nyugodtan...
De sajnos a hétvégém még így is az ezen való rágódással ment el. Az egészben az bosszantott a legjobban, hogy nem tudtam rájönni, miért tette... Persze, persze, számtalan ötletem van erre is, de mégis, melyik lehet az igazi? Egyébként is... Nem tudom, hogy mi a fenét reagáljak erre.
Vagy, hogy egyáltalán mit tegyek, ha összetalálkozom vele... Mert tudom, hogy találkozom vele. Meg sem próbáltam magam abba a hitbe ringatni, hogy elkerülhetem... Ismerem már annyira, hogy tudjam, úgyis megkeres majd... Vagy ha nem, akkor majd én őt. Mert muszáj tisztázni ezt.
Vicces, mert eldönteni könnyű volt, de ha csak rágondolok, a gyomrom egyből görcsbe rándul. Addig bátor valaki, amíg csak beszélnie kell róla... aztán azt megtenni... Előbb-utóbb úgyis találkoznom kell vele, ha más nem, akkor valamelyik közös óránkon...
Sóhajtva veszem az utam a tanári felé. Az összegyűrt cetlit a zsebembe süllyesztem, és megpróbálom Neilt kirekeszteni a fejemből.
Már óra van, így legalább most biztosan nem futok össze vele. Egy árva lélek sincs sehol.
Jó lenne, ha az órákon tudnék koncentrálni, ugyanis, a könyveim és füzeteim híján semmiből sem készültem, házim sincs, ami miatt biztosan beszerzek pár kellemetlen jegyet... Egész jó a memóriám, úgyhogy nem kell sokat tanulnom, de azért ha nincs miből, az más...
A tanári előtt megállok. Azon gondolkodom, hogy fogom közölni, miért is jöttem. De mielőtt elhatározásra jutnék, egy nő jön ki az ajtón, majd rám se nézve elsétál mellettem. Nem ismerem, de láttam már egy párszor... azt hiszem, történelmet tanít... Visszafordulok az ajtó felé, és bekopogok. Nem érkezik válasz, úgyhogy benyitok. Sehol senki. Ez nem igaz, mindenkinek órája van? De talán jobb is így... legalább nem kell kézzel-lábbal mutogatva elmagyaráznom, hogy miért jöttem. Körbenézek. Szép, tágas helyiség, délre néző ablakokkal. Sokkal kellemesebb, mint a szürke osztálytermek. Ha így nézne ki minden terem, a diákok biztosan szívesebben járnának órára...
Vajon merre lehet a táskám? Fogalmam sincs, hol keressem.
Elhaladok a tantermek kulcsai és a naplók mellett... Komolyan mondom, nem őrzik eléggé ezeket a dolgokat. Én is csak úgy besétáltam. Aztán pedig csodálkoznak, ha valami eltűnik.
Megvan! Észreveszem a holmimat az egyik fotelre van ledobva a sarokban. Már a kezemben tartom, mikor eszembe jut... Talán írnom kellene egy cetlit, hogy elvittem. A táskámból előhalászok egy füzetet, és egy kitépett lapra gyorsan felfirkálom, hogy itt jártam, és köszönöm, hogy vigyáztak a holmimra, ilyenek. Aztán, azt otthagyom a fotelen. Nem tudom, észreveszik-e majd, vagy sem, de én megpróbáltam.
Az iskola még mindig üres, és úgy gondolom, nincs sok értelme bemennem már az első órára, az amúgy is fizika, ami valljuk be, nem az erősségem. Nem vagyok az a lógós típus, de ennyit még én is megengedhetek magamnak... Úgyhogy inkább az udvar felé veszem az irányt, és letelepszem az egyik fa tövében, úgy, hogy ne látszódjam az ablakokból.
Nem akarok gondolkodni, főleg nem a Neillel kapcsolatos dolgokról, ezért előveszek egy könyvet. Az olvasás rendszerint le tud kötni... de most persze nem. Hiába bámulom a lapokat, egyszerűen nem jutnak el a szavak az agyamig... az ugyanis, veszettül dolgozik, és minden olyat előhoz, amire most nagyon nem szeretnék gondolni...

A nap további részében minden órámon részt veszek, még ha ez rettenetes kínszenvedés is... Az órák hol túl lassan, hol pedig túl gyorsan telnek el, és én hirtelen nem is tudom, melyik a jobb... gyorsan túlesni rajta, vagy húzni, ameddig csak lehet. Persze, az agyam azt mondja, hogy jobb minél hamarabb meglenni... keressem meg Neilt, vagy, legalábbis, ha szembe jön velem a folyosón, ne meneküljek el, hanem beszéljek vele. Csak úgy tűnik, hogy az agyam nincs jóban a lábammal, mert az teljesen mást cselekszik. Egyszer, mintha őt láttam volna, és nem is kellett több, szinte rohantam az ellenkező irányba. Rosszul érzem magam... ideges vagyok. Egyik órán sem vagyok képes figyelni, csak az ablakon bámulok kifelé. Egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy Neil osztálya odakint van. A gyomrom, ha ez lehetséges, még kisebbre zsugorodik. Hirtelen kapom el a tekintetem... azt hiszem, észrevett engem...

Nos, úgy tűnik, az ész mégis győzedelmeskedett a gyomorgörcs felett... Mert, bár már jó ideje vége van a tanításnak, én még mindig itt vagyok az iskolában. Ráadásul, a sportpálya környékén. Egészen pontosan, az öltözőknél.
Most lett vége az edzésnek, és arra várok, hogy Neil felbukkanjon. Igazából, az énem egyik része, inkább annak szurkol, hogy ki se jöjjön onnan többet. De ezt a felemet megpróbálom elnyomni...
Néhányan már szálingóznak kifelé. Nem igazán törődnek velem, aminek én csak örülök. Felismerek közülük néhányat. Ők az „zaklatóim" az első hétről. Ők löktek Neil elé, és, ha azt vesszük, akkor ők okozták ezt az egészet... Vágok egy grimaszt a hátuknak, és...
... a talaj kicsúszik a lábam alól.

Elterülök a földön.

Egy újabb csoport bika röhögve megy el mellettem. A hátam fáj, olyan erősen taszított el valamelyikük.
Hülye vagyok, hogy egyáltalán az ő területükre merészkedtem... Feltápászkodom a porból. A salak szépen felhorzsolta az alkaromat, még így ruhán keresztül is... de, így legalább már nem látszanak a karmolás nyomok... Most már egy hatalmas horzsolás az egész... Ami vérzik, és nagyon csíp.
Leülök, ott ahol vagyok, már nem igazán érdekel, így is tiszta por és kosz lettem. Feltúrom a táskám, hogy találjak egy zsebkendőt, amivel nagyjából le tudnám törölni...
Csak a szemem sarkából látom, hogy valaki megáll előttem.
Felnézek. Ő az.
Nyelek egyet. A gyomrom már csak mikroszkóppal látható.
Meglepetten néz le rám. Látom rajta, hogy keresi a szavakat, nem nagyon tud mit mondani.
Felém nyújtja a kezét. Nem tudom, elfogadjam-e.
- Be kellene kötözni... - préseli ki magából végül, és fejével a karom felé int. - Az öltözőben van elsősegély doboz...
Megfogom a kezét, ő pedig felsegít. Amennyire tudom, leporolom a ruhámat. Kerülöm a tekintetét. Beszélni vele egy dolog, de nem igazán akaródzik a szemébe néznem... A táskámért nyúlnék, de ő felveszi helyettem.
Követem őt az öltözőbe, a szívem pedig ki akar ugrani a helyéről...

Néhány perccel később ez egyik padon ülök, Neil pedig előttem térdel, és körülbelül harmadszorra próbálja újra bekötözni a kezem. Ez vicces is lehetne, ha nem jutna eszembe minden egyes alkalommal, amikor hozzám ér a pénteki... Az alatt az idő alatt, amíg lemostam a horzsolást, és megkereste az elsősegély dobozt, lefertőtlenítette a sebem, és ilyenek... nos, ez alatt a tíz perc alatt egy árva szót sem szólt egyikünk sem.
Nem néz rám, én pedig az arcát kémlelem. Látszik rajta, hogy zavarban van, és kényelmetlenül érzi magát. El sem merem képzelni, hogy akkor az én arcom milyen lehet.
Egyszer csak felpillant rám, én pedig már nem tudok mit tenni, a tekintetünk találkozik. Sóhajt egyet, megköszörüli a torkát, majd megszólal.
- Sajnálom. Mármint a múltkorit... Öhm... - vesz egy mély levegőt. Nem nehéz megmondani, hogy ő is eléggé izgul... - Nézd, én... én tényleg kedvellek, de ez akkor is hülyeség volt... nem kellett volna.
Na álljunk csak meg egy percre! Tényleg azt mondta, hogy kedvel? Sajnos, ezek után fel sem merül bennem, hogy baráti értelemben gondolja... Te jó ég... Még soha senki nem mondta, hogy kedvel. Nem hinném, hogy bárki is gondolt volna így rám. Vagy, legalábbis nem tudtam róla. De ezt akkor sem egy sráctól vártam volna először.
Neil meglepetten kapja fel a fejét. Oh, szóval az a nyikkanás szerű hang nem csak a fejemben volt hallható...
- Én... én tudom, hogy nem számítottál erre. Jó, igazából én sem... - elvörösödik... Ezt inkább nekem kellene, azt hiszem. - Ez csak így alakult. Mire észbe kaptam, már itt tartottam... De... öhm... Nem vagyok meleg, vagy ilyesmi... Mármint, volt már pár barátnőm is, meg minden, de... nem ez lenne az első, hogy megtetszik egy srác...
Jó. Remek. Nem meleg, csak biszex. Máris sokkal jobb a helyzet... A fenébe! De egyszerűen nem tudok dühös lenni rá. Látszik rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne, és nem hinném, hogy ezt bárkinek is elmondta volna valaha...
Sóhajtok egyet. Hogy a fenébe keveredtem egy ilyen lehetetlen helyzetbe? Amikor ide jöttem, úgy gondoltam, hogy itt is ugyanolyan lesz minden, mint az eddigi sulikban. Egy hatalmasat tévedtem, mert itt van ő... És nem is tudom eldönteni, hogy ez most egy jó, vagy egy rossz dolog...
- Lehet, hogy hülyeség most ilyet kérni... Sőt, biztos. Mert elhiszem, hogy most a pokolba kívánsz engem, meg ilyesmik. Megértem, ha látni sem akarsz... de, ha lehetne... Ha van egy kis esély rá, akkor kérlek, ne utálj meg érte. - Nem, nem kívánom én sehova. Hogy a fenébe utálhatnám meg, amikor ilyen szemekkel néz...? Mint egy ijedt kisállat... Már megráznám a fejem, hogy semmi baj, amikor újra megszólal. - Igazából... szeretném ha barátok maradnánk.
Na, ez most úgy hangzott, mint a filmekben a szakítások után.
- „Miért? Hiszen van egy csomó barátod..." - ez az első, ami eszembe jut... Minek kellenék én neki? Itt van a focicsapat, meg ki tudja még hányan... De ő értetlenül pislog rám. - „A focisok, meg..." - nem tudom befejezni, mert félbeszakít.
- Mi? – csodálkozva mered rám, majd zavartan elneveti magát. - Hát... az az igazság, hogy nem igazán jövök ki a többi taggal... Tudod, köztük én vagyok a kakukktojás. Nem igazán kedvelnek engem, és ami azt illeti, én sem őket... Nincs semmilyen közös témánk, és a pályán kívül nem is igen találkozom velük.
Na jó, ez most azért meglepett. Neilt mindig is eléggé népszerűnek hittem, de ha most jobban belegondolok, nem láttam még kétszer ugyanazzal az emberrel a folyosón... Sőt, a legtöbbször mindig egyedül van...
- De veled tudok beszélgetni. - Azért azt nem nevezném annak. Főleg, hogy csak ő beszél. Én mutogatok... - Te sokkal érdekesebb vagy, mint az egész focicsapat együtt.
Ebből elég. Eddig csak egyetlen ember, egy pszichológus nevezett érdekesnek, de azt hiszem, ő másra gondolt akkor...
Neilre pillantok, ő pedig könyörgő tekintettel néz vissza rám... Sóhajtok egyet.
- „Rendben. Azt hiszem."
- Komolyan? - valósággal felderül az arca. Úgy néz ki, mint aki most nyert a lottón egy szép kis összeget. - Nagyon örülök. - ezt mondania sem kell, látszik rajta. Visszafordul a kötéshez, és gyorsan befejezi. Ezek szerint ért ő ehhez, ha akar... vagy, ha nem ideges.
Végül is, hogy mondhattam volna neki azt, hogy többé ne jöjjön a közelembe, mikor vannak közös óráink? És egyébként is, most, hogy úgy tűnt, elveszíthetem, hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy legyen egy barátom... vagy, legalábbis olyasmim...
- Na, ez kész. - mondja, és elkezdi összepakolni a dobozt. - Bocs, nem lett a legjobb...
- „Semmi baj. Köszönöm."
Aztán, miután minden a helyére került, megáll előttem csípőre tett kézzel, és vigyorog.
- Pénteken meccsünk lesz. - közli. Bólintok. Jó, legyen, sok sikert. Ő erre ráncolja a homlokát. – Ezzel arra akartam célozni, hogy jó lenne, ha eljönnél.
- „Nem én vagyok a legjobb közönség. Nem értek a focihoz." - tiltakozom. Dehogy megyek, tömeg van, és zaj.
- De nem játszani kell, csak nézni. Szurkolhatnál nekem.
Ilyenkor eszembe jut a kérdés: Vajon feltűnt neki, hogy nem beszélek? Felvonom a szemöldököm.
- Vagy legalább ott lehetnél... - nem tudom, hogy egy ilyen „lelkizős" beszélgetés után, amilyen az előbbi volt, hogy tud ilyen gyorsan témát váltani. Az előbb vallotta be, hogy kicsit többnek tart egyszerű barátnál, most meg elhív a meccsükre... Gyorsan túltette magát a dolgokon. De a fenébe is, most is olyan könyörgően néz rám, hogy megadom magam.
Megvonom a vállam.
- „Jó, elmehetek..."

Mondd... 4. fejezet

Festékfolt


Nem tudok aludni. Nagyon is fáradt vagyok, minden vágyam az, hogy végre elaludjak, különösen, mivel holnap iskola, és muszáj lesz mennem, de nem megy. A testem fáradt, az agyam nem. Hiába próbálkozom, sehogy sem akar kikapcsolni, folyton csak pörög, és egy csomó olyan esemény is beugrik, amire nem szívesen emlékeznék, de a tudatalatti ma nem kegyelmez. Tessék, itt van, nézz végig mindent újra...
Átölelem a hasam... úgy érzem, kezd hányingerem lenni.
Felülök, és kibámulok az ablakon. Az utca sötét, az egyik lámpa pislákol. Sehol egy lélek, mindenki alszik. Csak én figyelem az utcát ilyenkor. Körbenézek a szobámban, alig látom a dolgokat, minden elmosódik a sötétben. Az éjszaka közepén járunk.
Ránézek az órámra. Negyed kettő. Forgolódom, próbálok valami kényelmes pózt találni. Egyszer csak hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó. Marla lesz az, most ért haza a kórházból. Hallom a lépcső nyikorgását, a folyosón kattan a villany, a szobám ajtaja résnyire nyílik, én pedig alszom. Legalábbis megpróbálom eljátszani, és úgy tűnik sikerrel, mert a nővérem odébb áll. Nem, nem akarom most azt hallgatni, hogy jól vagyok-e, vagy, hogy miért nem alszom még... vagy azt, hogy anya rosszabbul van-e, vagy sem...
Végigsimítok a bal karomon lévő hosszú karmolás nyomokon.
Anya megint kórházban van. Alig egy hetet volt itthon.
Ma reggel, pont, mikor már indultam volna suliba, rohama lett. Fogalmam sincs, mi válthatta ki. Ez volt az első, hogy egyedül kellett megpróbálnom lenyugtatni. Nem igazán ment... Ennek az eredményei a kezemet borító sebek...
Küldtem egy üzenetet a nővéremnek. Pár perc alatt kiért a mentőkkel, én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy megint elviszik anyát. Marla azt mondta, nem kell iskolába mennem, majd elment, hogy anyával legyen. Én is menni akartam, de a lábam nem mozdult, sóbálvánnyá váltam.
Egész nap a szobámban ültem, egy teljesen üres házban...
Rosszul érzem magam, hogy nem tudok segíteni a családomnak.
Az egész éjszakát átvirrasztom.


Egyáltalán nem vagyok képes figyelni az órákon. De péntek lévén a többi diák sem próbálkozik ilyesmivel. Azt hiszem, nekem az sem segít, hogy semmit sem aludtam. Úgy érzem, mintha a körülöttem lévő világot egy buborékon keresztül nézném, és csak nagyon kevés dolog jut el hozzám. Rettenetesen fáradtnak érzem magam, de soha nem voltam képes arra, hogy iskolában aludjak... Micsoda pech.
Az egyik szünetben látom Neilt, de valahogy nagyon nem akarok vele találkozni, úgyhogy gyorsan egy másik folyosó felé veszem az utam.
Nem akarok beszélni vele. Nem mintha mással tudnék... Szerintem ő az egyetlen az egész iskolában aki tudja a nevem... vagy egyáltalán azt, hogy létezem. Nos igen, az a pár napos hírnév, ami az ideérkezésem után lengett körül, hál' Istennek elmúlt... A legtöbben már nem tudják, ki vagyok. És én ennek csak örülni tudok.
Viszont Neil... nos, úgy néz ki, szereztem egy barátot. Nyolc éves korom óta nem igazán ment az ilyesmi. Kisgyerekként az ember mindenkivel jóban van, aztán úgy tizenkét-tizenhárom éves kortól már nem mindegy, kivel barátkozol. Ami engem illetett ilyen idős koromban, senkivel sem akartam jóban lenni... és ez be is jött, nem voltak barátaim. Mostanáig. Mert most akadt egy önként vállalkozó, Neil személyében.
Jó, persze régebben ahányszor új iskolába kerültem, mindig akadt valaki, aki nagyon a „szegény néma srác barátja" címet akarta, de pár nap után mindig rájöttek, hogy jól megvagyok egyedül...
De az a helyzet, hogy ezt a srácot nem akarom annyira lerázni. A találkozásaink főleg az irodalom és rajzórákra szűkültek, meg néha, mikor belébotlom a folyosón, és ez így pont megfelel. Nincs szükségem arra, hogy valaki mindig a nyakamon lógjon.
Ha Marla megtudná, hogy szereztem egy barátot, még ha Neilt nem is nevezném teljesen annak, elájulna a boldogságtól. Nem kell többé szegény antiszociális öcsikéje miatt is aggódni, kezd társasági emberré válni.
Azt hiszem, tényleg megmondom neki. Legalább eggyel kevesebb gondja lesz...

Matek órán ülök, és az ablakon bámulok kifelé. Álmos vagyok, nagyon, nagyon álmos. Szinte nem is hallom, miről beszél a tanár...
Valakit kihívnak a táblához.
Hirtelen beugrik a régi házunk. Ahol gyerek voltam. Akkor még apa is velünk volt. Megpróbálom felidézni a régi szobámat... Sokkal jobban szerettem, mint a mostanit, vagy bármelyik másik előzőt. Nem hiába, ott nyolc évet töltöttem...
Képzeletben körbejárom a régi házat. Ha belegondolok, a mostani egészen hasonlít rá. Szinte ugyanolyan a szobák elhelyezkedése... A fürdő máshol van, és a konyha nagyobb, és a nappali... vérben úszik.
Forogni kezd velem a helyiség, a falakról vér csöpög, menekülni akarok, de nem mozdul a lában. Lenézek, és a felsőmet egy hatalmas, nedves, vörös folt lepi be. A hasamhoz kapok...

Megszólal a csengő.

Az osztály megmozdul, én pedig dermedten ülök a helyemen, a pulóveremet markolva, és alig kapok levegőt. Életemben először aludtam el egy órán. Soha többet nem fogok. Már nem is érzem magam álmosnak...


Neil és én szinte egyszerre érünk a rajzteremhez.
- Hello! - köszön vigyorogva. Én csak biccentek. Nincs olyan hangulatom, hogy magamra erőltessek egy műmosolyt.
Ledobom a táskám a helyünknél, és leülök. Fogalmam sincs mit is fogunk csinálni. Tudom, megbeszéltük, de túl sok minden történt, kiment a fejemből. Leülök, és nézem, ahogy kipakol. Mikor egy köteg ecsetet tesz az asztalra beugrik. Hoppá, arról volt szó, hogy festeni fogunk, én pedig nem hoztam semmit.
Neil rám néz, én sóhajtok egyet.
- Jól vagy? - kérdezi a homlokát ráncolva.
Bólintok. Persze, jól vagyok.
- „Nem aludtam valami jól." - felelem, miután még mindig gyanakodva szemlél.
- Az látszik. - mondja. Tudom mire gondolhat. Valószínűleg a sötét karikákra a szemem alatt, vagy arra, hogy sápadt vagyok, és olyan arcot vágok, mint aki utálja a világot... Tudom, hogy így nézek ki, láttam magam az egyik vitrin szekrény üvegében a folyosón.
- „Nem hoztam festéket. Se semmi mást. Elfelejtettem..." - közlöm vele. Egy percre azt remélem, hogy talán így nem kell majd ma csinálnom semmit, de hamar szertefoszlanak az álmaim...
- Semmi gond, előfordul. Majd adok. - mondja mosolyogva, én pedig most az egyszer, nagyon szívesen letörölném a képéről azt a vigyort...
Előveszi a vázlatait, ezért én is ugyanígy teszek. Kikeresem azt, amit a legutóbb rajzoltam, és amit kiválasztottunk, hogy megcsináljam. Most festve, aztán ki tudja még, hogy hogyan...
Neil képe illik az enyémhez. Az egyik oldalukon összekapcsolódnak. Fogalmam sincs, hogy fogom én ezt megfesteni. Nem igazán vagyok jó ebben... A rajzolás jobban megy.
Jó pár percig ide-oda pakolgatom a dolgaimat, rendezkedek, nincs kedvem elkezdeni... Neil már fest, igaz, nem sok minden van még előtte. Végignézek a festékeken. Az egyik tubust közelebbről is szemügyre veszem. Olajfesték? Nagyszerű, életemben nem festettem még ilyennel, és nem is reméltem, hogy fogok. Elég drága mulatság.
- Mi az? - hallom Neil hangját. Visszateszem a tubust.
- „Még nem festettem ilyennel."
- Ugyan olyan mint a többi. Csak büdösebb. Meg valamivel szebb is. - mondja. - Igazából, én sem szeretem, általában keverem a festékeket... ezeket amúgy is ajándékba kaptam. - magyarázza. Kicsit jobban érzem magam, hogy legalább nem a saját pénzén vett festékét pazarlom, mert az én képem egészen biztosan nem lesz egy remekmű...
Végül csak nekiállok, és valahogy meglepően könnyen megy. Egészen belelendülök. Legalább leköt, és nem gondolkodom hülyeségeken... A színeim eléggé sötétre sikerülnek, Neil képe sokkal világosabb, így azon az oldalon, ahol majd összekapcsolódnak úgy döntök, világosítom egy kicsit. Olyan, mintha onnan jönne a fény. Egész tűrhetőre sikerül, bár, még közel sincs kész. Igyekszem nem elrontani a végéig.
Neil válla fölött átlesve nézem meg a képét. Azonnal meg is állapítom, hogy én mérföldekre vagyok tőle. Persze, ez nem egy meglepő dolog, ő már sokat festhetett, én alig, és amúgy is, ő tehetségesebb mint én, ezt még egy vak is meg tudná állapítani.
De nem tudom jobban megnézni a festményt, mert ekkor megfordul, és... beborít a festék.
A reflexeim még időben riadót fújtak, de nem voltam elég gyors, az arcomat festék fedi. Igaz csak foltokban, de mindenhol ott van. Érzem az orromon, a számon, a szemhéjamon, sőt, mintha még a hajamat is lehúzná egy kicsit....
Óvatosan kinyitom a balszemem, és egy meghökkent Neillel találom szembe magam, aki felváltva néz rám, majd a kezében tartott ecsetre, amin túl sok festék lehetett, mikor megfordult...
- Te jó ég, nagyon sajnálom! - kiállt fel, de olyan hirtelen, hogy összerezzenek. A csoport ránk mered, valaki elkezd nevetni. Ha ez valaki mással történik meg, én is megmosolyognám, de ez így nem vicces. A mai napom csodálatos megkoronázása lesz ez. Remélem azért a festék nem hagy nyomot...
- Izé... le kellene mosni. - mondja Neil, most már halkabban. - Gyere!
Követem, és hálát adok az égnek, hogy óra van, és más nem járkál a folyosókon. Bevezet az egyik mosdóba.
Meglátom magam a tükörben. Úgy nézek ki, mint egy potenciális gyilkos. A festék ugyanis, amiből kaptam, pont vörös, és, bár nem olyan mint a vér, de azért elég hatásos a sápadt bőrömmel és a sötét karikákkal a szemem alatt...
Odalépek a csaphoz, hogy megpróbáljam lemosni. Feltűröm a felsőm ujját, és megnyitom a csapot. De amikor a tükörben meglátom Neil arcát, rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet.
A karmolás nyomokra mered, aztán rám. Találkozik a tekintetünk. Elzárom a csapot, lehúzom a felső ujjait, és felé fordulok.
- Azokat ugye... nem te csináltad? - kérdezi. A hangja bizonytalan. - Mármint... az nem jó, ha te, de ha más tette az sem... szóval... öhm...
Tanácstalanul néz rám. Megrázom a fejem.
- „Nem én voltam. Nincs öngyilkos hajlamom... és a fájdalmat sem szeretem." - felelem neki, és még egy mosollyal is megpróbálkozom, hogy megnyugtassam. - „Véletlen baleset volt."
Még mindig aggódva néz rám, de aztán sóhajt egyet.
- Le kellene szedni a festéket. - mondja, majd a csaphoz lép. Alá tart egy rongyot, aminek az egyik vége már így is festékes, bevizezi és odaáll elém. - Megcsinálod magadnak, vagy...?
Becsukom a szemem, csinálja csak ő. Ha a tükör előtt kell magammal kezdeni valamit, mindig nagyon béna vagyok.
A kendő neves, és hideg. Először a hajamról szedi le a festéket... Mikor végre a szememről is lekerül, nem bírom megállni, hogy nem pislogjak párat.
Lehet, hogy nem kellett volna, mert a gyomrom görcsbe rándul. Eléggé zavarba ejtő helyzet. Az arca túl közel van. Meglepetten néz rám, én pedig inkább újra becsukom a szemem.
Összerezzenek, amikor a hideg kendő az arcomhoz ér. Kínosan érzem magam, inkább szedtem volna le magamnak...
Mikor az orromat kezdi törölgetni, úgy érzem, tüsszentenem kell. Elképzelem, milyen ciki lenne, ha arcon kapná... ettől kicsit jobban érzem magam.
Aztán viszont a számat kezdi el törölgetni, amiről úgy gondolom, tényleg nekem kellett volna, egyrészt, mert ha valaki bejönne, elég furán nézne ki, másrészt, mivel rettentően csiklandoz. Mocorogni kezdek...
- Nyugi, mindjárt kész. - mondja. Nem sokat segít, a gyomrom még mindig görcsben van.
Hálát adok az égnek mikor végre áttér az államra.
Mikor elveszi a kendőt a görcs valamennyire feloldódik, de mikor kinyitom a szemem egyből vissza is tér. Az arca ugyanis, a szükségesnél közelebb van az enyémhez.
Már éppen azon vagyok, hogy hátráljak egy lépést, amikor megmozdul. Csakhogy nem a jó irányba, hanem felém.
A szája az enyémhez ér.
Megcsókol.
Olyan, mintha villám csapna belém, összerándulok. Egy pillanatra minden elsötétül, aztán a karjaim maguktól mozdulnak.
Ellököm magamtól. Nem merek ránézni. A szívem kalapál.
Elrohanok...

Mondd... 3. fejezet

Teória

Az, hogy pár nappal a találkozásunk után, jóformán tátott szájjal ülök az udvaron, egyetlen egy dolognak köszönhető: annak a kisebb kupac papírlapnak, ami az ölemben hever. Igazából nem is maga a papír nyűgöz le... mármint, szeretem én, sőt, áldom azt, aki feltalálta, de így, hogy látom ezeket a rajzokat, nincs túl sok időm a papír csodás mivoltán merengeni...
Mert az az igazság, hogy Neil igenis nagyon tud... Szóval, aki valaha is azt állította, hogy nekem van tehetségem, az még egészen biztosan nem találkozott vele. Egyszerűen elképesztő.
Még az a szerencse, hogy nem is álmodtam volna arról, hogy én valaha is ebből éljek meg, különben most eléggé veszélyeztetve érezném magam. Vagy legalábbis féltékeny lennék...
Ezt meg mégis hol a fenében tanulta? Minden egyes képnél, ami a kezembe akad meglepődöm, pedig mikor az első rajzát megláttam, tudtam, hogy a többi sem lehet rossz. Valahogy mégis furcsa, mert annyira nem megy az ő stílusához. Ha az ember ránéz Neilre az első dolog, ami eszébe jut róla, hogy egy sportolóval találta szembe magát.
Persze ezt nem nehéz kitalálni, hiszen az említett most is a focimezében gubbaszt mellettem, és vigyorogva figyeli, ahogy majd kiesem a tágra nyílt szemeimen...
Hát igen, most lett vége a tanításnak, ő pedig elráncigált magával ide hátra, a focipályához és a kezembe nyomott egy mappát, hogy nézzem meg a rajzait. Ellenkezni esélyem sem volt, és hiába közöltem vele, hogy nálam most nincs semmilyen rajz, ő csak egyszerűen letuszkolt az egyik fa árnyékába és kijelentette, hogy most igenis, végignézem a rajzait... Ahogy akarja... úgysem sietek hazafelé...
A mez pedig azzal magyarázható, hogy nemsokára edzése lesz, mint azt megtudtam. Mintha magamtól nem jöttem volna rá. Így is, szinte percenként sétál el előttünk valaki a csapatból, vagy néhány diák, akik az edzést akarják megnézni, és leplezetlenül bámulnak engem. Tudom, hogy az egész iskolában híre ment már, hogy „néma vagyok" de az az érzésem, hogy most korántsem ezzel keltek ekkora feltűnést. Ennek az oka most talán ő. A focicsapat lelke, vagy mi a szösz. Hallottam, hogy valaki így emlegette a folyosón... Biztos jó játékos lehet, de ami engem illet, felőlem a világbajnokság ünnepelt csillaga is lehetne, mivel marhára hidegen hagy a sport. De azt hiszem, pont ez lehet az oka, hogy miért bámulnak meg engem. Mert én ülök itt mellette, és hozzám jön oda a szünetek alatt, még ha én nem is kérem rá... és én vagyok az, aki most a rajzait nézegeti, és én vagyok az, akit nagyon idegesít, ha megbámulják...
Három lány hangos nevetés közepette sétál el előttünk. Én nagyon próbálok a kezemben lévő lapra összpontosítani, de már nem is látom a képet... felpillantok Neilre, aki küld egy fintort a lányok felé, majd felém fordul.
- Jártam az egyikükkel – magyarázza – de miután szakítottunk, folyton ilyen. Akárhányszor elmegy mellettem, kiröhögnek a barátnőivel... És még ő mondta rám, hogy gyerekes vagyok... Mindegy. Befejezted? – a kezét a mappa felé nyújtja, én pedig belecsúsztatom az utolsó lapot is, és átadom neki. – Szerinted milyen? – kérdezi kissé zavartan. – Mondjuk, ezek csak firkák...
Firkák a nagy francot. Kiállítást lehetne rendezni belőlük! De azért ezt a véleményemet nem osztom meg vele, ne hízzon az egója...
- „Nagyon jók." – közlöm röviden, és már indulnék is, mikor megállít.
- Nem maradsz megnézni? Úgy értem... ez azért nem egy meccs, de pont ezért jó... Elég vicces dolgok szoktak történni az edzéseken.
Megrázom a fejem.
- „Nem vagyok oda a sportokért..."
- Én sem, igazából... – mondja, és elvigyorodik. Felvonom a szemöldököm.
- „Akkor meg miért focizol?"
- Hát... valamivel le kell kötnöm magam. – felel, és a pálya felé néz, majd vissza rám - A foci pont jó. Az apám szerint túl sok energiám van. És ez igaz is. Még gyerekkoromban mondták, hogy hiperaktív vagyok, de szerintem még most sem nőttem ki teljesen...
- „Értem. Azt hiszem, megyek." – fordulok meg, de még utánam szól:
- Holnap rajzon találkozunk! És hozz rajzokat, jó? – szinte hallom a hangján, ahogy vigyorog. Nem fordulok meg, csak bólintok.
Hazafelé a hallottakon gondolkodom. Az a helyzet, hogy az a kép, amit elsőre alkottam róla, teljesen kezd összemosódni. Hiszen, egy fociőrült, tipikus sportoló, agyatlan alaknak gondoltam, és minél többet beszélek vele... vagyis, inkább ő beszél mindig... nos, a lényeg, hogy teljesen más, mint gondoltam. Eddig azt hittem, a sport biztos központi helyet foglal el az életében, ekörül forognak a napjai, meg ilyesmik, erre most közli velem, hogy nem, meglenne ő nélküle is...
És be kell látnom, hogy az agyatlan jelző sem éppen helytálló, és tévedtem, mert tényleg érdekli az irodalom. Az egyik nap láttam, hogy szünetben olvasott, és nagy meglepetésemre nem újságot... Hanem a Bűn és bűnhődést. Hát, nem éppen könnyű olvasmány... Szóval, tévedtem, amikor azt gondoltam, irodalmon csak nyalizik a tanárnak... De ki nem mondott dolgokért nem fogok bocsánatot kérni...
Akárhogy is, Neil egyszerűen... furcsa. Nem illik bele egyik „szerepbe" sem, amit az iskola oszt a diákokra.

A bejárati ajtó térít magamhoz. Előhalászom a kulcsom, és beengedem magam, majd az előszobában felöltök egy „minden-rendben-van-jó-nap-a-mai" mosolyt, és úgy lépek be a konyhába. Anya ott van, halkan dúdol, és a vacsorát készíti. Mióta Marla hazahozta, egész jól van. Tetszik neki az új ház, és a környék is, amitől nagyon boldognak tűnik. Ez engem is megnyugtat, de valahol ott van bennem az a rossz érzés, hogy bármikor megint rosszul lehet. Megpróbálom most is elhessegetni a gondolatot.
Anya megfordul, mikor meghallja a lépteimet és elmosolyodik. Voltaképpen egész fiatal, de a sok betegség és gond már megtépázta. A bőre most is sápadt, az arcán már elmélyültek a ráncok, és a haját is jó pár ősz hajszál színezi. Én hasonlítok rá a legjobban a családból. A szemünk ugyanolyan kék, a hajunk ugyanolyan barna, csak az enyém göndörödik. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit apától örököltem...
- Szia kicsim! – ráz fel anya hangja a gondolataimból. – Milyen volt a suli? – kérdezi.
Megvonom a vállam.
Anya nem ismeri a jelbeszédet. Akkor, amikor én megtanultam, ő sokat volt kórházban. Később próbálkozott vele, de sosem sikerült neki. Az alapvetőbb dolgokat megérti ő is, de vele inkább írásban kommunikálok. Marla sem ismeri tökéletesen, van amikor neki is hosszan kell körülírnom egy-egy szót, ha nem ismerni a jelet...
- Éhes vagy? Nemsokára kész a vacsora. Ha Marla megjött ehetünk is. – faggat anya. Ha itthon van, ragaszkodik ahhoz, hogy ő főzhessen, amit én nem bánok. Sem én, sem a nővérem nem vagyunk valami nagy szakácsok. Meg aztán, ha anya főz, az azt jelenti, hogy itthon van, és együtt ehetünk, amit ki nem hagynék... Azt hiszem, ez az egyetlen közös családi programunk már jó ideje.
- Megterítenél? – kérdezi, mire bólintok, és a szekrényből előveszem a tányérokat.
Később, mikor Marla hazaér és az asztalnál ülünk, anyával arról beszélget, mi történt a munkahelyén, én pedig ki tudom rekeszteni a gondjaimat...


A másnap reggel kapkodva összeszedett rajzaimat rejtő mappát tolom Neil elé, aki vigyorogva veszi át, és azonnal rá is veti magát. Nem tudom mi a fenét gondolhat, nála úgysem rajzolok jobban... Az az igazság, hogy teljesen elfelejtettem mit ígértem neki, csak reggel jutott eszembe a dolog, és mindent, ami a kezem ügyébe került beleraktam abba a mappába, amit ő most nagyon elmélyülten nézeget.
Itt ülünk a rajzteremben, és várjuk a tanárt. Igazából még van vagy 10 perc a szünetből, de a csoport nagy része már itt van... Minket is beleértve.
- Ez tetszik. – tol elém egy lapot, amin egy öreg fa van. Emlékszem, mikor rajzoltam, az előző helyen, ahol laktunk, ott volt az iskolánál ez a fa. Szerettem, mert már nagyon öreg lehetett, de mégis, az zöldellt a legjobban nyáron. – Jól bánsz a ceruzával. – jegyzi meg Neil egy másik rajzomat nézve.
Még hogy én? Biztos, hogy az én rajzaimat nézi ez? Tisztában van egyáltalán azzal, hogy ő hogy tud rajzolni?
Felvonom a szemöldököm. Mi a fenét gondol ez a srác?
Belép a tanár az ajtón, majd közli, hogy a mai órán folytassuk amit legutóbb elkezdtünk. Neillel összenézünk. Nekünk gyakorlatilag semmink sincs.
- Hogy kezdjünk hozzá? – kérdezi.
Megrázom a fejem. Fogalmam sincs.
Neil sóhajt egyet, majd előveszi a vázlatfüzetét.
- Akkor... szerintem először csak rajzoljuk meg. Esetleg készítsünk néhány változatot, és ezekből lehetne mondjuk festeni. Vagy, az is jó lenne, ha több technikával is elkészítenénk...
Ahogy beszél, egyre lelkesebb lesz, a szemei csillognak, és szinte látom, ahogy a fejében jobbnál jobb képek kergetik egymást.
Ezen muszáj mosolyognom.
- Öhm, bocs, kicsit beleéltem magam. Nos, akkor jó lesz így? – kérdezi.
Bólintok. Mosolyog.
- Akkor, vágjunk bele.
Maga elé húzza a vázlatfüzetet, hátradől a székben a lábát pedig az asztal vázának támasztja. Én hátamat a falnak vetve, felé fordulva, a lábamat felhúzva kezdek rajzolni, de valahogy semmi sem akar sikerülni, minden vázlatban van valami, ami nem tetszik.
Neil a homlokát ráncolva koncentrál. A lapon már több rajzot is látok, de innen nem tudom kivenni pontosan mit is ábrázolnak.
Végignézek rajta. Kócos haj, farmer, és most kivételesen nem focimez, csak egy egyszerű póló, valami felirattal, nem tudom elolvasni. Csak most, hogy így oldalt ül nekem, veszem észre a fülbevalóit... A jobb fülében négyet számolok össze, és gondolom, hogy a másikban is lehet egy pár... Megpróbálom magam elé idézni, de eddig nem tűntek még fel a fülbevalók...
De a következő, amit észreveszek, hogy Neil felvont szemöldökkel, értetlenül néz rám.
Hopp, és én eddig őt bámultam.
Kezdek zavarba jönni...
- „Te... gyűjtöd a fülbevalókat, vagy mi?" – ennyi telik tőlem. De szerencsére már nem néz rám úgy, csak elneveti magát.
- Nem, már nem szeretnék többet, kilenc bőven elég.
Na, most nekem szalad fel a szemöldököm. Minek neki ennyi?
Mintha olvasna a gondolataimban, rögtön meg is magyarázza.
- Tudod, az elsőt körülbelül három éve szereztem, elvesztettem egy fogadást, és azért kellett megcsináltatnom, de aztán megtetszett a dolog, és valahogy mindig lett egy újabb... De ennyi már elég. Meg aztán í...
Neil elhallgat, a tanár pedig odalép elénk.
- Hogy haladtok? – kérdezi, és elveszi a vázlatfüzetét. Rövid ideig nézegeti, hümmög egy kicsit, majd visszaadja. – Remélem a vége megint valami olyan szemkápráztató lesz, mint ahogy megszokhattuk. – mondja, de a hangjában vidámság cseng.
- Ez csak természetes. – helyesel Neil, majd mikor a tanár felém fordul, én is megeresztek egy kisebb mosolyt.
- Engedjétek szabadon a fantáziátokat! – kezd bele a szónoklatába, de már nem nekünk, hanem a csoport felé fordulva. – Bármit alkothattok, de közösen kell dolgoznotok. Persze, ez akkor lenne teljesen ideális, ha jól ismernétek egymást. Mert itt nem magatokra kell figyelnetek. Nem csak magatokra, hanem a társatokra is, össze kell szoknotok, csak akkor lesz valami a közös munkából. És én, elvárom, hogy...
- Azt hiszem, ebben én már előnyben vagyok. – szólal meg Neil – Úgy értem, mivel nem beszélsz, amúgy is jobban kell figyelnem rád, ha meg akarom érteni mit is akarsz mondani. – magyarázza.
- „Honnan ismered a jelbeszédet?" – bukik ki belőlem a kérdés. Nem igazán így terveztem megtudni, de már rettenetesen kíváncsi voltam rá. Egy pillanatig meglepetten mered rám, majd sóhajt egyet.
- Igazából nem nagy dolog. – halkan beszél, és nem tudom eldönteni, hogy a tanár miatt, vagy mert nem akarja, hogy mások is meghallják. – A húgom miatt. Rachelnek hívják, és három évvel fiatalabb nálam... és süketnéma. Már születése óta. – ahogy erről beszél, az arca ellágyul, és, bár én azt gondolnám, hogy ez egy rossz, vagy szomorú dolog, ő mosolyog – Én azért tanultam meg a jelbeszédet, hogy tudjak beszélni vele. Lényegében, együtt tanultuk. De... öh... a szüleink elváltak, és úgy két éve, Rachel anyával elköltözött, egy új állás miatt, és azóta csak ritkán beszéltem vele. Úgyhogy, még örülök is, hogy itt vagy, mert így legalább nem felejtek el semmit. Szóval, nagyjából ennyi.
- „Értem." – bólintok, de nem nagyon tudok mit mondani, ezért inkább ismét a vázlataim felé fordulok, hogy ne kelljen őt néznem.
Elég vegyes érzések kavarognak bennem.
Neil furcsa. Egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltam, és most, hogy tudom milyen a családja, meg az élete, még kevésbé értem. Mert folyton vidám, és mosolyog, pedig ha jól sejtem, neki sem volt könnyű...
Nem értem...